Roger Ballen és az ő egyre mélyülő egzisztenciális pszichodrámái

Roger Ballen augusztus 21-ig látható kiállítása tehát egyfajta hiánypótlás, hiszen a művész 25 megjelent albumával, rangos nemzetközi díjaival a hozzáértők szerint is ott van a világ ötven legnevesebb fotográfusa között. A mostani, teljes pályaívét megmutató kiállítás egyébként egy linzi múzeumból érkezett hozzánk. Ballen ugyanis, talán európai jelenlétét is erősíteni akarván, egy jelentős, pályafutását bemutató kollekciót adott az intézménynek.

Ennek körülbelül a felét láthatjuk most Budapesten. Ez a pályafutás pedig New Yorkból indult útjára, az 1950-es születésű Ballen anyjának itt volt galériája, ahol mások mellett André Kertész fotóit is árusította, elsőként a kontinensen. Nem véletlen hát, hogy Roger 13 évesen megkapta első gépét, majd a ballagására egy komolyabb Nikon lett az ajándék. Ezzel készítette első sorozatát, mégpedig a woodstocki fesztiválon, 1969-ben, igaz ezek a fotók csak fél évszázad múlva jelentek meg a New York Times hasábjain.

A fesztiválon készült képekből válogatva indul hát a kiállítás, amelyek inkább a „mellékes” részleteket, a fürdést, az alvást és az elképesztő tömeg vonulását mutatják meg, koncertekről, színpadról nincsenek most felvételek. Ballen ezután 1972-ben elvégezte a pszichológia szakot a Kaliforniai Egyetemen, de anyja halála miatt 1976-ig a világot járta.

Persze, vitte magával a Nikont is, így jelenhetett meg 1979-ben az első fotókönyve Boyhood címmel. Ebben fiúkat fényképezett Indonéziában, Tanzániában, Kelet-Malajziában, Japánban, Rhodesiában, Izraelben és Ceylon szigetén. Legalábbis most az előbbi helyeken készült, jobbára a lényegre, a gyermeki boldogságra koncentráló képeket láthatjuk a falakon.

Aztán nagyot fordult az érdeklődése, amelyben komoly szerepet kapott nősülése is. 1980-ban Lydia Moross dél-afrikai képzőművésszel kötött házasságot, majd a geológia elvégzése után Johannesburgba is költöztek. Itt élnek jelenleg is, és a tősgyökeres New York-i értelmiségi itt talált rá munkásságának gerincét adó témájára, a dél-afrikai fehérek nyomorának megmutatására.

Történt ugyanis, hogy geológusként öt esztendeig járta a vidéket, és eljutott szinte valamennyi kisvárosba, nagyobb településre is. És megragadta ennek a szegénységnek az „egyedülálló esztétikája”, amit két albumban is elénk tárt aztán. Ezek közül az elsőben még az embert körülvevő szegényes világ is megjelenik, mint a tárlaton is szereplő De Aarban, a nagy vasúti csomópontjáról híres, negyvenezres városban lakó vasúti munkás szegényes hálószobája éjjeliszekrényén a gyógyszeres dobozkákkal, a rádióval és a hozzá tartozó elemekkel.

Ezt követően a környezetet elhagyva, szigorúan az emberre koncentrált, mint például Bruin őrmesterre a Börtönügyi Osztályról, akit keskeny vállával, hatalmas szájával és elálló füleivel valahol az egykori Oranje Szabadállam területén talált meg, és akin láthatóan lötyög az egyenruha, no meg pisztolyának tartója is nagyon üresnek tűnik. Egy szintén fehér, gumicsizmás fiú viszont nagyon is fel van fegyverkezve, egyik kezében csak a madarakra veszélyes légpisztolyt, a másikban szigetelőszalaggal egyben tartott légpuskát tart. (Vajon ki ellen akar kiállni ezzel a fegyverzettel?)

Felfedezése aztán a későbbiekben sem hagyja nyugodni, de a trendeknek megfelelően a nyolcvanas évek végétől túllép a puszta dokumentáláson, kezdi beállítani és sajátos jegyekkel ellátni a fotóit. Ez utóbbiak közül meghatározóak a falakon futó, kanyargó, jól-rosszul rögzített vezetékek, telefonhuzalok és a falakat borító firkák.

Ezek gyermekien naivak, de mégis valahol félelmetesek. Egy új, a tudattalanra hatva a lét lényegét feltáró világot hoz létre, amely saját megfogalmazása szerint nem feltétlenül az a hely, ahol el szeretnél tölteni egy vasárnap délutánt. Ezek a képek adják a tárlat Árnyékkamrának nevezett részét, ahol modelljeinek felvonultatásával forog egy elég sokkoló videó is, amiben Little Dirkie baltával jár, és jobb, ha élőlény nem találkozik vele. Stefanus pedig semmit sem szeret annyira, mint furcsa, valahol egyforma fejeket rajzolni össze-vissza a helyiségek falára. Itt van Stanley is, aki okostelefonon beszélget a fotóssal, miközben patkányokat fog be a városban.

A tárlat utolsó, 2020-ban készült sorozata is a Roger a patkány címet viseli, amiben egy patkány fejmaszkot viselő alak mozgását, életét láthatjuk egy teljesen fikciós környezetben. A kellékek felhasználásával videó is készült, és hát nem sok jót ígér az a világ, amit Ballen elénk tár ebben.

Miközben eljutott idáig, azért fotóiskolát is alapított, hogy Dél-Afrikában legyen ennek a műfajnak is oktatása. Aztán díjnyertes klipeket készített az egyik legismertebb dél-afrikai zenekarnak, a Die Antwoordnak. No és 2018-ban létrehozott egy művészeti központot is az afrikai kontinenshez kapcsolódó művészetek kiállítására, oktatására és népszerűsítésére.