Kultúra

Uomo universale

„Az igazi tolerancia alapja az érett belső identitás”

Néhány hete töltötte be a nyolcvanadik életévét Gereben Ferenc társadalomkutató. Még mindig termékeny szerző, néhány évente új, önálló kötettel rendelkezik. A kerek születésnap és legfrissebb munkája, a könyvhéten nagy sikert arató – Elszálltak már, hajh, az évek című – pannonhalmi osztályszociográfiája kapcsán beszélgettünk életútról, társadalomról, értékekről és identitásról.

Uomo universale
„A pannonhalmi gimnázium diákközössége, vagy azon belül is az osztályközösség az én identitásomnak is fontos része”
Fotó: MH / Hegedüs Róbert

– Az életművének jelentős része foglalkozik értékszociológiával. Hogyan tudná megfogni, milyen értékeket lát ma a társadalomkutató tágabb hazánkban, a Kárpát-medencében, és milyen értékek vannak épp változóban, átalakulóban?

– A naprakész helyzetjelentést a fiatal kutatókra bíznám, hisz én már több éve visszavonultam az empirikus kutatások területéről, amellett értékek – vagyis, nagyon leegyszerűsítve: az emberek által fontosnak tartott „dolgok” – kutatásával csak a művelődésszociológia oldalvizein  foglalkoztam. Azt elmondhatjuk, hogy több évtizedes folyamatok munkálkodnak: a rendszerváltozás első évtizede például főként a hagyományos, önkorlátozó és közösségi értékekre hatott sorvasztóan; ezzel szemben  növekedett az individualizmus, az önérvényesítő hajlam, az anyagias szemlélet és a racionalitás, de nőtt a kreativitásra való fogékonyság és az információkra, valamint  a másfajta véleményekre való viszonylagos nyitottság is. Mindemellett a magyar társadalmat hagyományosan erős szálak fűzik a családhoz és a biztonságérzet igényléséhez, és ez erősíti a társadalmi értékrend tradicionális vonásait.

És ha kulturális oldalról közelítjük meg a kérdést?

– Akkor már évtizedek óta tapasztalhatjuk a „kommercializálódás” és a „prakticizálódás” jelenségeit, tehát a hagyományos, klasszikus értékek visszaszorulását, az olvasmányok terén a magyar szerzők iránti érdeklődés fokozatos csökkenését és magának a hagyományos értelemben vett könyvolvasásnak az erős térvesztését is. Ami pedig a Kárpát-medencei, vagyis a határon túli magyarságot illeti, körükben az általános és kulturális értékek az ezredforduló táján még sokkal hagyományőrzőbbnek bizonyultak, mint az anyaországban, de azóta a határon inneni és túli adatok sokat közeledtek egymáshoz, még ha ezt korántsem tekinthetjük pozitív tendenciának.

Az imént az értékek között említette az egyre növekvő nyitottságot is: a tolerancia körül viszont sok a vihar mostanában. Kicsit szét tudjuk fésülni ezeket az eltérő toleranciafelfogásokat?

– A pártállami Magyarországon és általában a posztszovjet térségben a toleranciának, a más vélemények és identitások iránti türelemnek nagyon alacsony volt az ázsiója, de a rendszerváltozással szükségszerűen növekedett a jelentősége, hiszen már nem csak egy párt, egy szakszervezet, egyfajta politikai sajtóvélemény létezett a nyilvánosságban. Ehhez a helyzethez a társadalom értékrendjének is hozzá kellett valamennyire igazodnia. Erős túlzás lenne azonban azt állítani, hogy ma már ideális a helyzet. Léteznek erős megosztottságok és türelmetlenségek, és egyúttal, főleg nyugati mintákra, terjedőben van a túlfeszített, „háromszázhatvan fokos” tolerancia is, amelyből már kiesik az identitás „magja” is, az én-azonosság…

– Kicsit személyesebb vizekre evezve, hiszen nemrégen töltötte be a nyolcvanadik életévét: milyen értékeket tart a legfontosabbnak a saját életéből, ebből az elmúlt nyolc évtizedből?

– Ha egy olyan feladatot kapok, hogy a nyolc iksz után visszanézve mit emelnék ki az engem azonosító, hozzám közel álló fogalmak közül, akkor elsősorban a család jut eszembe. Ennek értékét egy hiányérzet, valamint édesanyám áldozatos sorsa is megnövelte: tizennégy éves koromban meghalt az édesapám, és anyám egyedül, illetve nagymamámmal közösen nevelt fel engem és két kisebb testvéremet. És itt persze az általam alapított családra is gondolok – hiszen immár ötvenhét éves házas leszek – amely a kölcsönös biztonságot és a folyamatosságot jelenti számomra. Azután a barátokat, a baráti szolidaritást említeném: ez a védőháló a mai napig elkísér. Olyan családban nőttem fel és olyan iskolába jártam, amelyben tisztelet tárgya volt a haza és a nemzet fogalma. Ezeknek kiskamaszként, ezerkilencszázötvenhat őszén való megélése, és a szabadság ehhez kapcsolódó átérzése egész életemre kiható, megrendítő élmény maradt. Végül az életemen a kezdetektől végigvonult egy bizonyos transzcendentális kötődés is, amelynek a katolikus egyház intézménye adott formát, a tartalmat pedig a szeretet gyakorlására való – hozzáteszem: gyarlóságokkal tarkított – törekvés jelentette. Nehéz beszélni ezekről a belső elköteleződésekről, mert ezeknek nem nyilatkozatainkban, hanem magatartásunkban kell megmutatkozniuk.

– A legújabb könyve kapcsán világos, hogy mindezekhez a tanulmányok is hozzá tartoznak.

– Iskoláim, valamint a kutatói-tanári hivatás is adott egy nagyon erős plusz identitáselemet. Az identitást többrétegű fogalom – szeretem inkább „identitásokként” emlegetni, többes számban, hiszen így, együtt nagyon fontosak. Családot, barátot, nemzetet és transzcendenciát emlegettem az előbb, de az embernek lokális identitása is van. Azután: amikor hivatást választunk magunknak, azzal is kialakul egyfajta identitás, enélkül nem is igazán lehet semmilyen foglalkozást művelni, legyen az ember műbútorasztalos vagy társadalomkutató. Úgy is mondhatnám, hogy az identitásoknak van egy olyan rétegződése, amely a belső magtól kifelé haladva az egyre szélesebb közösségekig ér el.

– Ez rímel arra is, amit az imént a toleranciáról mondott.

– Így van, méghozzá a nyitottság oldaláról. A nyitottság is egy nagyon fontos érték, amire engem először az olvasmányélményeim vezettek rá. Nagyon zárt világban éltem a gyermekkoromat, mert az a Rákosi-rendszer idejére esett, de a családi hatások, az olvasmányok, és később a Pannonhalmi Bencés Gimnázium ragyogó példája volt a nyitottságra nevelésnek. Annak ellenére ugyanis, hogy „be voltunk zárva” egy diákotthonba, konkrétan egy vár épületébe, hatalmas szárnyakat is kaptunk. Olyan tanárok tanítottak minket, akik behozták hozzánk a tőlünk elzárt világot. Mivel is? A szemléletükkel, a történeteikkel. Az, hogy ők még látták a kommunizmus előtti szélesebb világot, és többnyelvű kultúrájuk révén ízelítőt is tudtak adni belőle, nagyon nagy érték volt! Később nagy látókörtágító hatást tett rám másik alma materem, az Eötvös Collegium is…

– A pannonhalmi hétköznapokban ez a nyitottság miben nyilvánult meg?

– Például volt egy történelemtanárunk az ötvenes évek második felében, Lukács atyának hívták. Ő a két háború között Révkomáromban élt és tanított a magyar bencés diákoknak történelmet, és emellett cserkészvezetőjük volt, valamint a városi magyar művelődési egyesület rendszeres előadója. Úgy is mondhatnám, hogy minden tevékenységével a kisebbségbe szorított magyarság identitásának megőrzését szolgálta. Izzó hazafiasság jellemezte, de emellett beszélt több nyelven, és az uomo universale, az egyetemes ember eszményét hangsúlyozta. Nekünk, diákjainak tehát eleve volt egy nagyon jó példánk arra, hogy a két eszmény korántsem zárja ki egymást. Sőt, éppen az a lényeg, hogy az ember úgy legyen nyitott, hogy legyen egy olyan identitásplatformja, amelyről kiindulva más vélemények és identitások felé is megértéssel közeledhet, ha nem is azonosul velük. Ha összegeznem kéne, talán úgy mondanám: az igazi nyitottság, az igazi tolerancia alapja az érett belső identitás. És még valami: bár katolikus gimnázium voltunk, és még a II. Vatikáni Zsinat előtti időkben jártunk, nem hallottunk olyat, hogy tanáraink negatív megjegyzéseket tettek volna más keresztény felekezetekre vagy egyáltalán más vallásokra.

– Az előbb azt mondta, hogy nyitottságra először az olvasmányélményei tanították. Mit értett ezalatt?

– Egyrészt a szó szoros értelmében vett igazságot: az otthon fellelt olvasmányok egy teljesen már világot tártak elém, mint amilyen az ötvenes évek első felének valósága volt. Másrészt, egy félmondat erejéig, kibújt belőlem az olvasásszociológus. Amikor reprezentatív kérdőíves felmérések adatainak feldolgozása során sikerült kapcsolatot bizonyítanunk az értékrend és az olvasáskultúra különböző paraméterei között, akkor a toleranciát – a harmonikus személyiség és a kreativitás mellett –  „olvasásbarát” értéknek találtuk. Vagyis az értéktesztekből ezeket az értékeket – mint számukra fontosakat – annál nagyobb mértékben választották ki a megkérdezettek, minél többet és minél magasabb minőségi szinten olvastak. És az olvasás nemcsak a világszemléletünk tágítója, hanem az egészséges identitástudat kialakulásában is segít. Egészséges identitásnak azt nevezem, amely más identitások viszonylatában nem tanúsít merev elzárkózást, de nem is „oldódik fel”. Amellett nem pusztán érzelmekre épít, hanem az azonosságtudattól átfont közösség kultúrjavaira, a nemzet esetében például az anyanyelvre, a történelmi tudatra, hagyományaira, a nemzeti irodalom alapműveire, és sorolhatnám. Az olvasás tehát a maga személyiségépítő, értékrend- és identitásalakító hatásával a kultúra elsajátításának esszenciális módja. Persze kétoldalú, illetve kölcsönös ez a kapcsolat: az olvasáskultúra nemcsak alakítója, hanem „haszonélvezője” is a fenti tulajdonságoknak, és a hatás iránya életkoronként is változhat. Ifjúkorukban, amikor kialakulóban van az értékrendünk, az olvasásnak inkább a szocializáló hatása érvényesül.

– Ezt hogy érti? Az olvasás magányos tevékenység…

– Úgy, hogy a gyermekkor szocializációs folyamatában, más tényezők mellett, egyéni azonosság- és értéktudatunk kialakításában az olvasás is jelentős szerepet játszhat, míg idősebb korban, amikor már kialakult az értékrendünk, akkor már inkább ahhoz „igazítva” választunk olvasmányokat és kulturális élményeket. De a kölcsönösség mindvégig, egy életen át fennáll… Mindez ismét figyelmeztet az olvasáskultúra hanyatlásának társadalmi veszélyeire.

– Amikor a közösségi identitásról volt szó, és az iskolát is emlegette: kezemben tartom legújabb könyvét, amely nem kevesebbre vállalkozott, mint saját pannonhalmi gimnáziumi osztályának szociológiai feldolgozására. Hallottam, hogy a könyvhéten páratlan sikere volt, a dedikálásra hozott több tucat példány percek alatt elfogyott, és amikor a kiadó pótolta, még fél órán át kígyózó sorok álltak a hivatalos idő lejárta után is a standnál. Úgy látszik, van kereslet erre.

– A jelek szerint igen, a bencés öregdiákokban nagy az összetartás, meg hát „kívülről” is érdeklődést kelt a téma. Nem szabad elfelejteni, hogy mi annak idején afféle zárványban éltünk, valamiféle sajátos, kivételezett helyzetben, aminek az árát akkor kezdte fizetni a diák, amikor érettségivel a kezében lejött a Hegyről. Akkor kezdődött a negatív diszkrimináció, a továbbtanulási, érvényesülési nehézségek stb. De a diákévek kemény munkája és a közösség szolidaritása általában segített a nehézségek leküzdésében, ezt a kötet levelei, naplófeljegyzései is bizonyítják. A pannonhalmi gimnázium diákközössége vagy azon belül is az osztályközösség az én identitásomnak is fontos része.

– Most nézem: a kötet 529 számozott oldalt tartalmaz, és hát nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a hagyomány szerint pont 529-ben alapította első kolostorát Monte Cassinóban Szent Benedek… szép és szimbolikus. Hogyan született meg ennek a könyvnek az ötlete?

– Ez szép és érdekes egybeesés, persze nem volt előre tervezve. A könyvet egyfelől ez a közösségi élmény hozta létre, másfelől kellett hozzá az az irdatlan sok levél és egyéb dokumentum, amit én az elmúlt évtizedekben szinte kényszeresen eltettem magamnak. És kellett hozzá némi társadalomkutatói ambíció, valamint az egyéni stílusú dokumentumelemzés műfaja, amelyet néhány évvel ezelőtt találtam meg a magam számára. Először egy első világháborús levélgyűjtemény kapcsán próbáltam ki, amikor felleltem egy fiókban a nagymamám háborús levelezését, és a levelekből, valamint a levéltári adatokból, kitüntetési és halálozási feljegyzésekből, mint puzzle-darabkákból, kirajzolódott egy történet. Nem szépirodalom, mégis szinte regényes.

– Van ennek a típusú írásnak külön módszertana?

– A források tiszteletén, de nem mechanikus felhasználásán alapszik, tehát elsődlegesen nem forrásközlés. A szerkesztő-szerző megtartja az egyéniségét, kommentálja, értelmezi a forrásait, talán némi kételyt, csendes humort is megenged magának, tehát bevisz egy mértéktartóan szubjektív elemet is a rendszerbe. A pannonhalmi osztályommal más, mondhatni nehezebb volt a helyzetem, mint a háborús levelekkel, mert én magam is részese voltam a történetnek, Az egyik fontos forrást az én sok évtizedes naplófeljegyzéseim jelentették, a tizenöt éves koromtól vezetett diáknaplómtól kezdve, amelybe diákcsínyeket, fontos és kevésbé fontos iskolai és lelki történéseket vezettem be. Másfelől rendelkezésemre állt mintegy ezerháromszáz levél és levelezőlap, illetve kinyomtatott e-mail, amelyet az érettségi utáni évtizedekben osztálytársaim és tanáraim írtak nekem, továbbá a pannonhalmi közgyűjtemények irattári anyaga. És hát a saját emlékeim, amelyek időnként más megvilágításba helyezték a dokumentumokat. Mindez egy sajátos kettős szerepet, külső és belső szemléletet követelt meg tőlem, amit úgy igyekeztem áthidalni, hogy a könyvet nem én írtam, hanem a „Krónikás”, én csak a „háttérből” figyeltem a keze munkáját…

– És ne felejtsük ki a levelezést az osztályfőnökükkel, Cziráki Lászlóval, aki egy-két fejezetben főszereplővé lép elő.

– Pontosan. Sőt, ő vezetett egy pedagógiai naplót is, amelyről mi nem tudtunk akkor, hatvan év múltán, a hagyatékából került elő. Még az előző osztályánál kezdte, kvázi regény formájában. Minket tanítva kevés ideje volt már, mert akkoriban, osztályfőnök, prefektus és magyartanár volt egyszerre, irodalmi szakkört vezetett, ifjúsági könyvtáros is volt, nem beszélve a szerzetespapi feladatairól. És volt ezen kívül még egy rövid életű osztálynapló is a források között, amit mi vezettünk, illetve egy másik napló, amely egy két évvel fiatalabb osztályé volt, és ennek egy részletét is felhasználtam az engedélyükkel.

– Maradjunk még egy kicsit Cziráki Lászlónál. Ő szerepelt már korábban egy regényben, igaz?

– Nem is egyben. A hatvanas–hetvenes években két olyan regény is megjelent, amiben fölismerhető volt az alakja. Egyik Maróti Lajosnak A kolostor című munkája, egy kulcsregény, amely a szerző szerzetesnövendéki élményeit és távozásának történetét beszéli el. László atya ebben, Lázár testvérként, pozitív epizódszerepet kapott. A másik regény esete bonyolultabb, mert az a szerzetesi hivatása előtti időről szól. Cziráki László, mielőtt bencés szerzetes lett, a harmincas évek derekán az Eötvös Collegium diákja volt. Nos, a Collegiumról szóló regényben – Sőtér István irodalomtörténész és író Fellegjárásáról van szó – már sokkal homályosabban rajzolódik ki az alakja. Sőtérrel egy évig szobatársak voltak, Sőtér volt a „családapa”, ő a „gólyája”, mert mindketten magyar–francia szakosok voltak. Az író Cziráki alakját „összegyúrta” egy másik diáktársukkal egy furcsa, ellentmondásos figurába, emiatt László atya – mint nekem később megírta – neheztelt rá a regény első, 1939-es megjelenése után. Amikor pedig a második kiadásra sor került 1977-ben, megkértem Laci bácsit, hogy írja meg, ki kicsoda a regényben. Két gépelt oldalon meg is írta, a levelet nemrég közöltem egy pannonhalmi tanulmánykötetben. De a rá vonatkozó részt az említett könyvben is közzétettem.

– Meddig tartott a neheztelés köztük?

– Különös módon mi diákként közvetett tanúi voltunk a békülésüknek, csak akkor még nem tudtuk, hogy ez békülés volt. Sőtér István ezerkilencszázötvenkilenc táján felkereste Pannonhalmát a feleségével, Laci bácsi vezette őket végig a látnivalókon. Akkor elmesélte az osztályunknak, hogy itt járt Sőtér, aki neki kollégistatársa volt, és akit ismertünk a tananyagból. A kiengesztelődésről csak egy sokkal későbbi leveléből szereztem tudomást. Sőtérnek magas szakmai rangjai voltak, később, már az ELTE rektoraként próbálta is Laci bácsit publikációs lehetőségekhez juttatni, de a kommunizmusban ehhez még az ELTE rektorának sem volt elég nagy szava… Politikailag az még egy nagyon zárt világ volt.

– Hogyan lehetett ezt a politikai zártságot túlélni? Könyvében szó esik például a forradalomról is, de azért ha ettől elvonatkoztatunk, akkor is az ötvenes évek második felére esik a pannonhalmi diákidő.

– Igen, ez volt a Kádár-rendszer legvadabb, terrorisztikus korszaka. A forradalom alatt végig tanítás folyt, hogy a tanárok lekössék a diákok energiáit. 1956 novemberében és decemberében egymást érték a házkutatások. Abban az évben a karácsonyi szünetre való hazautazás is nagyon kalandos volt. Egy idősebb diáktársam, Szalai Béla az akkori diákok visszaemlékezései alapján könyvet is írt Pannonhalma ötvenhatjáról, Mozaik címmel. De a családok megpróbáltatásai nem ötvenhatban kezdődtek: mi egy olyan nemzedék voltunk, amelyik ezerkilencszáznegyvenegy-negyvenkettőben született, és iskoláskorunk a kommunista hatalomátvétellel kezdődött. A könyv sorra veszi szüleink háborús és háború utáni sorsának sanyarú példáit: volt olyan osztálytársunk, akinek az apja Recsken raboskodott, többnek ki volt telepítve a családja az Alföldre, de akadt Erdélyből menekült, Felvidékről áttelepített is. A szülők egy része ebbe bele is roppant, egyes családokban öngyilkosságok és más tragédiák történtek. A falusi társadalom téeszbe kényszerítésének utolsó, mindent elsöprő hulláma az ötvenes évek végére esett, ez több osztálytársunk családját tette nincstelenné. A történelmi traumák, sajnos, néhány osztálytárs életében tovább kísértettek, többen nem választhatták azt a hivatást, amelyhez tehetségük volt, és volt példa deviáns magatartásformák kialakulására is. Öten pedig a hatvanas években külföldre távoztak, igaz, közülük hárman a rendszerváltozás után, részben vagy egészben, hazaköltöztek.

– A forradalomnak volt valamilyen hatása a Hegyen?

– Ezerkilencszázötvenhét márciusában a pufajkások monstre házkutatást végeztek Pannonhalmán. Elképesztő katonai készültséggel érkeztek: a főkapura géppuskát szegeztek, a szomszéd dombra rádióskocsit állítottak, majd dobtáras géppisztollyal és gumibotokkal felszerelve végigkutatták az összes épületet, és végigmotozták a folyosóra kiterelt és falnak fordított diákságot. A végén Söveges Dávid igazgatónkkal levetették a szemüvegét, lekentek neki három hatalmas pofont és letartóztatták. Teherautóval Győrbe vitték, és az úton addig ütlegelték, hogy többhetes rabkórházi kezelés lett a vége. Utána koncepciós perben két évet kapott. Én még Pannonhalmán voltam, amikor ezerkilencszázötvenkilenc tavaszán kiengedték a börtönből, mi, diákok, némán néztük, hogyan fogadják a rendház kapujában szerzetestársai.

– Érettségi után végül Cziráki Lászlóhoz hasonlóan bölcsészhivatást választott. Hogyan került az Eötvös Collegiumba?

– Előbb két évig gyári betanított munkás voltam, majd – mondhatni tévedésből – fölvettek az ELTE-re. A Róbert Károly körúton egy tömeges diákszállóban laktunk, de ezerkilencszázhatvanhárom tavaszán az Eötvös Kollégiumból – akkor K-val írták – idősebb diáktársak jöttek toborozni, hogy akinek év végén jeles vagy kitűnő lesz a tanulmányi eredménye, mehet ősztől a Ménesi úti impozáns épületbe. Az intézmény, főleg a múltja miatt, híres volt, én még Cziráki Laci bácsitól hallottam róla. Másodévesen lettem Eötvös-kollégista, és az is maradtam magyar–könyvtár szakos diplomám ezerkilencszázhatvanhetes megszerzéséig. Előttünk pár évvel, ezerkilencszázötvennyolcban kezdte a pedagógiaszakos igazgató, Tóth Gábor, a régi klasszikus Eötvös Collegium – az eredeti nevében latinosan, C-vel – óvatos felélesztését. Elitképzésről hivatalosan nem lehetett beszélni, de pluszkövetelményeknek is meg kellett felelnünk, és pluszórákat és lehetőségeket is kaptunk. Az utóbbiak közül a legnevezetesebb a régi Eötvös Collegium sértetlen könyvtára volt, amelyet este tíz óráig önkiszolgáló módon használhattunk. Fantasztikus élmény volt, amikor rájöttem,  hogy a könyvtárban megvan az Irodalmi Újság ezerkilencszázötvenhat november másodiki száma is, a forradalom által ihletett kiváló írásokkal, többek között Illyés Gyula suttogva emlegetett, Egy mondat a zsarnokságról című költeményével. A kollégium – a nagy olvasások mellett – sok éjszakába nyúló beszélgetés helyszíne volt, amikor egymás látókörét, szemléletét gazdagítottuk, vitatkoztunk, egymás verseit kritizáltuk, szűk körben még politizáltunk is. Szemünk láttára vált költővé testvérszobánk lakója, a polonista–történész Kovács István, és lett költőből kritikussá Varga Lajos szobatársunk, aki később a Népszabadság kulturális rovatvezetője lett. Szobatársam volt Kósa László néprajzos–történész is, aki ma emeritus professzor és az MTA rendes tagja.

„A közösségekhez tartozás megkönnyíti az emberi életet”
„A közösségekhez tartozás megkönnyíti az emberi életet”
Fotó: MH

– Amikor az előbb lokális identitásról beszélt, már tudtam, hogy meg fogom kérdezni: Pannonhalma és az Eötvös Kollégium – Keresztury Dezső szavaival élve a „laikus Pannonhalma” – mellett milyen helyekhez kötődik még?

– Szolnok a szülővárosom, Szombathelyen nevelkedtem, a Kőszeg melletti Velemben töltöttem nyaraimat, és budai lányt vettem feleségül, úgyhogy végérvényesen budapestivé váltam. Újpalotához kötődöm még: egy két és fél szobás panellakás képében itt jutottunk először önálló családi otthonhoz. Előtte heten éltünk feleségem szüleinél egy háromszobás lakásban, és már csaknem tízéves házasok voltunk, mire ezerkilencszázhetvennégyben önálló életet kezdhettünk. Majdnem huszonöt évet töltöttünk Újpalotán, szociológusnak tulajdonképpen ez a falanszter egy kincsesbánya volt. Még egy civil szervezetet is alapítottunk, az Újpalotai Baráti Kört. Hivatalosan persze ezerkilencszáznyolcvannégyig nem lehetett civil szervezetet bejegyeztetni, de nekünk mégis volt  néhány intenzív civil évünk, amikor az ÚBK benne volt az országos értelmiségi közvéleményben. És ne hagyjuk ki a Dunakanyart sem: ezerkilencszáznyolcvanötben egy osztálytársam szomszédságában egy kis faházat emeltünk Nagymaroson, amely sok osztálytalálkozót látott, és unokáink máig szívesen látogatják.

– Újpalotához kötődik a „majdnempolitikusi” szerepvállalása is, igaz?

– Ezerkilencszázkilencvennégyben az MDF baráti nyomást gyakorolt rám, hogy pártonkívüliként, de MDF-színekben induljak az országgyűlési választásokon. Megbeszéltem a családdal, azt mondták, hogy erkölcsileg és amennyiben másban is tudnak, támogatnak. Megszerveztünk egy kis kampánycsapatot, volt egy tizenöt éves, kétütemű barna Wartburgom, az lett a kampányautó. Nem nyertem el a választókerületet, de helyette az ÚBK nyomdokain alapítottunk egy polgári társaskört, amit ezerkilencszázkilencvennyolcig, vagyis Budára való visszaköltözésünkig működtettünk. Egyébként minden hónapban volt egy kulturális összejövetel, amelyre sokszor egykori Eötvös-kollégista társaimat hívtam meg előadónak.

– Volt ennek a majdnempolitizálásnak valami köze ahhoz, hogy aláírta a magyarországi értelmiségiek nyílt levelét a Charta ’77 aláíróihoz?

– Már egy éve az OSZK Könyvtártudományi és Módszertani Központjában, az olvasáskutató csoportban dolgoztam, amikor erre ezerkilencszázhetvenkilenc októberében sor került. A kollégáimmal nagyon egyívásúak voltunk, műhelyünkben kifejezetten ellenzéki volt a hangulat.

– Egy állami intézményben?

– Igen, ez egy nagyon jó szellemiségű, családias intézmény volt. Részünkről ez azért nem jelentett radikális ellenzékiséget, inkább arról volt szó, hogy a Mozgó Világ mellett az illegális Beszélőt is olvastuk. Mindkettőt volt egyetemi diáktársaink szerkesztették, akik később részben az MDF, részben pedig az SZDSZ törzsgárdájához tartoztak. Könczöl Csaba az utóbbihoz tartozott, ő jött be hozzánk a hivatalba az aláírási akció idején, amikor Václav Havelt és a chartásokat börtönbe zárták Prágában. A cél az volt, hogy minél több értelmiségi írja alá a tiltakozást. Csaknem kétszázan írtuk alá, köztük volt Bakos István, egykori Eötvös-kollégista társunk is. A Szabad Európa Rádió már aznap este beolvasta az aláírók névsorát, akkor jöttünk rá arra, hogy ezt nem lehet következmények nélkül megúszni. A csoportunkból négyen voltunk bent akkor a munkahelyünkön, mind a négyen aláírtuk, és egyikünk sem vonta vissza. Ennyivel tartozott az ember a saját civil kurázsijának és polgár mivoltának. Az más kérdés, hogy én emiatt a rendszer bukásáig nem kaphattam állami tanulmányi ösztöndíjat nyugati országba, és hogy nem sokkal később a csoportunkat egy átszervezés során beleolvasztották egy nagyobb egységbe.

– Pannonhalma, az Eötvös Kollégium és a munkahelye kapcsán is emlegette, hogy hasonló értékrendet valló emberek között élt. Szociológusként miben látja ennek a jelentőségét?

– Talán nem is a szociológus, hanem a magánember mondatja velem: a közösségekhez tartozás megkönnyíti az emberi életet. Szolidaritás, rokonszenv, támogatás árad belőlük. És jó érzés mindezt viszonozni is.

Kapcsolódó írásaink