Kultúra
Hű, itt voltak a magyarok
Mi viszi leginkább egy ország hírét a nagyvilágba? A legtöbben kapásból rávágják a választ: a sport és a kultúra. A sportsikereket a nemzetközi közvetítéseknek és híradásoknak köszönhetően gyakorlatilag bárki le tudja követni, de hogyan tud ismertté válni egy-egy előadó vagy alkotóművész vagy egy kulturális nemzeti program a nemzetközi porondon, milyen utak vezethetnek a külföldi sikerekhez?
Hervé-Lóránth Ervin maga is alkotóművész, ugyanakkor vizuális antropológusként a téma kutatója, továbbá kulturális diplomata és kulturális szakértő, kutató, akinek az a missziója, hogy a magyar kultúrát méltó helyre helyezze a világban. Igy már több külföldi kulturális intézményben vezette sikerre a kulturális folyamatokat, 2019-ig a Római Magyar Kultúrintézet igazgatóhelyetteseként dolgozott Olaszországban, jelenleg pedig Innsbruckban kulturális attasé, aki úgy véli, az ismertséghez és a művészek számára a sikerhez vezető utak éppen most, a szemünk láttára változtak meg az elmúlt években.
„A koronavírus-járványnak már a kezdetén is a kreatív emberek, a művészeti élet szereplői reagáltak az elsők között a kialakult helyzetre. Voltak, akik rájöttek, hogy a bezárások okán már nem lehet személyes kontaktusokat létrehozni, illetve kiállításokat rendezni. A műveik a műtermek sarkában, vagy a fiók mélyén maradnak” – fejtette ki lapunknak a szakember. – „Elkezdődött egy nagyon határozott, összeszedett, meghatározott irányú megjelenési forma a közösségi médiában. Az alkotók saját programokat, oldalakat készítettek, és magukat is aktivizálták. Videókkal, podcastokkal jelentek meg, társműfaji közösségeket hoztak létre, vagyis felerősödött egyfajta önmenedzselés, hypolás. Ez a fajta hozzáállás és metódus a járvány végére teljesen új kommunikációs formát öltött, és kiderült, hogy ez alapjaiban változtatta meg a megjelenéseket és azok helyi meghatározásait”
Hervé-Lóránth Ervin úgy véli, a képzőművészek egyrészt függetlenebbé váltak a hagyományos rendszertől, vagyis attól, hogy az ismertséget kizárólag a zárt tereken, azaz a galériákon, múzeumokon és a hagyományos médiumokon keresztül érjék el, hiszen a közösségi média részben átvette ezt a szerepet, ugyanakkor a fontosabb kiállítóhelyek szerepe még inkább fölértékelődött, státusszá vált: egyre fontosabb bizonyos helyekre bejutni, ott bemutatkozni.
„Ez a folyamat átalakította a közönség szokásait is” – magyarázta Hervé-Lóránth Ervin. – „Egy kiállításmegnyitó, vagy – túllépve a képzőművészet területén – egy irodalmi vagy egy zenei est, egy táncbemutató már csak akkor tudja igazán fenntartani a nézők, érdeklődők figyelmét, ha megvannak hozzá azok a kiegészítő eszközök, plusz tartalmak, amelyek segítenek tudatosítani, erősíteni a produkciót, vagy hogy érdemes ezeken részt venni”.
Magyarán csábítóvá kell tenni a kínált produkciókat. De hogyan? Cikkünk írásával egy időben zajlott egy kétnapos tanácskozás a Kulturális és Innovációs Minisztérium, valamint a Külgazdasági és Külügyminisztérium szervezésében, ennek témája a kulturális diplomáciában rejlő lehetőség volt. Az eseményen Csák János, kulturális és innovációs miniszter úgy fogalmazott: „A magyar kulturális nemzetközi intézményhálózat soha nem volt olyan erős, mint ma.” De hogyan fest ez közelebbről, például Innsbruckból nézve?
„Valóban messzire nyúló és erős hálózat jött létre. A kérdés az, hogy ez meg tudja-e őrizni a hatékonyságát, tud-e változtatni az eddigi berögzült kulturális struktúrán, megjelenésen” – magyarázta Hervé-Lóránth Ervin.
Véleményem szerint akkor igen, ha tudomásul veszi az említett paradigmaváltást, nyitottá és rugalmassá válik, holisztikusabban és hatékonyabban kezeli a programszervezéseket, minőségi tartalommal tölti fel azokat, valamint felhasználja a XXI. század adta kulturális kommunikációs lehetőségeket, közvetítő eszközöket és módokat, továbbá figyelembe veszi a helyi adottságokat, és természetesen bölcsen gondoskodik a források elosztásáról is - tette hozzá.
A szakember rögtön előállt néhány gyakorlati példával is.
„A főkonzulátusunk a konzuli tevékenység mellett három osztrák tartomány magyar vonatkozású programjaiért is felel. Ezekben a tartományokban összesen 25 ezer magyar él. Ez nagyon nagy szám. Nyilvánvaló, hogy elsőként őket kell megszólítanunk, támogatnunk kell őket a nemzeti kulturális identitásuk fenntartásában, ápolásában, és amennyiben ez jól sikerül, van remény arra, hogy idővel magukkal hozzák az osztrák rokonaikat, barátaikat, szomszédaikat” – sorolta.
A zárt rendszerek korlátozottsága okán nagyon fontos az is, hogy kilépjünk az utcára. Ha rendezünk egy jó kiállítást, néhányan eljönnek, megnézik, és tulajdonképpen ezzel vége is a programnak. Jól kell használnunk a közösségi médiát, lényeges az interaktivitás, az is, hogy a szervezett, tartalmilag és minőségileg is kifogástalan programok később is lekövethetőek legyenek. Nem lehet elmenni amellett, hogy egy eseményre el tud jönni száz vagy néhány száz ember, ellenben egy internetes tartalmat akár milliók is láthatnak az adott pillanatban, és a későbbiekben is. Továbbá úgy nem jutunk előrébb, ha nincs helyismeretünk. Tudnunk kell, hogy a helyi közönség, a magyar diaszpóra, illetve a befogadó közösség mire fogékony. Tehát nem az a cél, hogy sok-sok programot szervezzünk, hanem az, hogy emlékezeteseket, olyan lenyomatokat, amelyek jóval később is emlékezetesek lesznek, mindenki számára. Akkor dolgoztunk jól, hogyha akik látták valamilyen eseményünket, később azt mondják: hű, itt voltak a magyarok.
