Kultúra
Költői őrjárat a Felvidéken
Csóváljuk a fejünket olyankor, és mondogatjuk: nem is tudtuk, milyen gazdagok vagyunk, és ilyen meg olyan magyar nevű helységünk is van. Ki tudja ezt mind számon tartani? Zsille Gábor József Attila-díjas költő Tranzit Felvidék című verseskötetében, amely a Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg, költői leltárt készít felvidéki utazásairól.
Aki a végeket járja, helyettünk megy, és helyettünk is leltároz. Akár Lengyelországba indult, csak megállt útközben valahol, akár rokonlátogatóban van, mert Zsille Gábor esetében az apai ág története Kajalba vezet, ahol valaha Heléna néni, Lajos bácsi és Béla bácsi élt, most Zsilleová, a rokon asszony zoknikat árul, és nem minden Zsille szavát érteni már.
Kajalon áll a beomlott kút is, nem az egyetlen kép a kötetben, amelyet szimbolikusan is értelmezhet az olvasó. Ilyen lehet a dunaszerdahelyi motorozás is az esőben: a költő, hogy el ne késsen, bérelt motoron siet valahová, és nem tudja, hogy az út mellett embert vagy kísértetet látott, csak a riadalmára emlékszik élesen.
A kötet születése idején Zsille Gábor a Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjasa volt. Térey szikár, gondos, aprólékos költészete érezteti a hatását a Tranzit Felvidék pontos, kiegyensúlyozott leírásaiban. A szöveg szikársága néhol arra készteti az olvasót, hogy társszerző legyen, magának alkossa tovább a költői képeket feltoluló érzelmei mentén.
Zsille Gábor sokévi felvidéki és egyben költői kalandozásaiba alkalmi és hosszabb távú szerelmek éppúgy beleférnek, mint a sörözések, jó és rossz knédlik, ehető és ehetetlen krémesek, a Szemerédyek kastélya, amelyhez két verse is „kell”. Az egyikben nincs meg, a másikban, amelyben Alsószemerédre visszatér, és megkeresi, már csak romokat lát a költő.
Aki a végeket járja, annak a szívében ott van egy fantomország, ami volt valaha, és most is van, mert ott vannak a városnevek, a feliratok, a kastélyok, a szobrok, a magyarul beszélő határon túliak, a színmagyar temetők és a magyar költők, írók élettörténetei.
Nem lehet úgy átmenni Selmecbányán, hogy Petőfi eszünkbe ne jusson, emléktábláját ne keressük. Nyolcsoros, kötött formájú verseiben Zsille Gábor azt sem titkolja, hogy van, aki félig szlovák és félig román költőnek tartja Petőfit arrafelé. Krúdy és Bródy Sándor emléke is felbukkan Besztercén, a Szent Kristóf kocsmában, Kassán Márai, Érsekújváron pedig hálás rímekben ringatózik Rozsnyó Jitka, aki magyar költők műveit fordította szlovákra. Alsósztregován, ahová a költő csoporttal érkezett, nem találta Madách szellemét.
Ólublón a költőt újabb hiány kísértette meg: „A Krúdynál olvasott Felvidék, / mit elképzeltem magamnak Pesten, / talán sohasem volt, vagy már elmúlt, vagy csak rossz helyen, rosszul kerestem.”
Számtalan olyan élmény kívánkozott versbe, amely mindannyiunké, akik a végekre gondolunk szüntelenül, mert olykor mi magunk is elindulunk, és megnézzük, mink van még arrafelé, otthon vagyunk-e még abban a lelki országban. De a kötetben olyan pillanatok is megörökítődtek, amelyek egyediek és váratlanok, a költő saját rezdülései. Komáromban például a költő megmarkolja a Jókai-szobor havas jobb kézfejét.
Ugyancsak Komáromban megcsodál a színháznál egy virágzó vadgesztenyefát, amely mintha a világ burkába eresztette volna le a gyökereit. Az utazások sora a kötetben úgy ér véget, ahogy a feldolgozó álmaink szoktak: nincs hely a szállodában, és a költőt elnyeli a hazafelé vagy Lengyelország felé tartó éjféli busz.
