Kultúra

Nem a hely adja a cigány folklórt, hanem az emberek

Lakatos Mónika Kossuth-díjas énekes: Ha nem zenélnénk színpadon, akkor is ezt csinálnánk otthon

A zenénk összekötő kapocs a különböző származású emberek: cigányok és nem cigányok között – hangsúlyozta Lakatos Mónika Kossuth-díjas és Womex-életműdíjas oláh cigány énekes, aki a Romengo együttessel több mint harminc európai országban és négy kontinensen koncertezett eddig. Felléptek Indiában, Dél-Koreában, Malajziában, Üzbegisztánban, Mexikóban és Kolumbiában is. Lakatos Mónikával az élő oláh cigány kultúráról, a Romenimo című albumán szereplő hallgatókról és a zene erejéről beszélgettünk.

Nem a hely adja a cigány folklórt, hanem az emberek
„Ez egy élő kultúra, amely folyton változik”
Fotó: MH/Török Péter

– Milyen élethelyzetekben hangzottak el régen azok a dalok, amelyeket ön énekel?

– Még élő ez a műfaj, ma is énekelünk, ha átjön egy ismerős, egy rokon vagy a fiatalok, vagy ha az utcán összetalálkoznak. Esküvőn, keresztelőn, családi összejöveteleken.

– Megvannak külön az alkalmak dalai?

– Az élethelyzet és a szövegkörnyezet határozza meg, mit és hogyan énekelünk. Mindenki a maga módján, a saját érzelmeit beleadva, improvizatívan énekli el a dalt. Változtathat a szövegén is, hozzáénekelhet sorokat. Ugyanaz a dallam elhangozhat különböző eseményeken, különböző hangulatokban, vidáman is, szomorúan is. Aki énekel, megéli az adott pillanatot: hozzáigazítja az éneklést az alkalomhoz és ahhoz, kik vannak jelen a társaságban.

– Az, hogy ez egy élő kultúra, azt jelenti, hogy a hagyományos formát megtartva új dalok is születnek?

– Mivel élő kultúra, nem kell mindig a múlthoz ragaszkodnunk. Három együttesünk van. Ezek közül a Romengóval hagyományos oláh cigány dalokat is előadunk, és olyan dalokat is, amelyeknek mi vagyunk a szerzői. Ezek a dalok a cigányság mai életérzését is kifejezik. Mivel mindenféle hatások érnek bennünket, új dolgokat élünk meg, miközben van, ami a múltban még megvolt, de már megszűnt, ehhez igazodva születnek a dalaink, amelyekben a stílus az, amit át tudunk emelni a múltból. Az új dalok is úgy hatnak ezáltal, mintha nagyon régiek lennének.

– Bevallom, előbb hallottam flamencót, Antonio Gades nyolcvanas évekbeli táncfilmjei révén, mint oláh cigány hallgatót. Nekem úgy tűnt, meglepően hasonló a kettő.

– A hallgatók a magyarországi cigányságra nagyon jellemzők, de érzelmi világukban, dinamikájukban, felfogásukban hasonlók tudnak lenni a flamencóhoz, bár a hallgatók ritmustalanok. Ritmustalan balladáknak is mondják őket. De aki ismeri a cigányfolkot, az tudja, hogy minden országban más. Ezért fontos kiemelnem, hogy mi magyarországi oláh cigány zenét játszunk, és Magyarországot képviseljük.

– Mikor énekelnek hallgatót?

– Bármilyen élethelyzetben lehet hallgatót énekelni. Nem kell szomorúnak lenni hozzá. Sok mindenről szólhat a dal, az illendőség határain belül még olyasmiről is, amiről egyébként nem beszélünk. A cigányságnak talán a legnagyobb eszköze a zene. És amit dalban mondunk, annak nagyobb súlya van, mintha csak szóban elmondanánk az érzéseinket. Régen is szokás volt, de mostanában divat lett, hogy felkérnek valakit, akiről tudják, hogy nagyon szépen énekel, felveszik a dalt, és elküldik annak, akinek szánják. Nekünk is voltak már ilyen felkéréseink. Így üzennek vagy kedveskednek egymásnak a barátok, rokonok.

– Játszanak világzenét is, és egyfajta élő zenei kultúra képviselőjeként bizonyára meg kell húzniuk a határokat.

– Az a felelősségünk, hogy saját magunk maradjunk. Minden előadónak a saját döntése, hol húzza meg a határt. Nálunk például nagyon fontos a jellegzetes énektechnika és a szájbőgőzés, hogy miként és mennyit használjuk. A folkhangzáshoz szorosan hozzátartozik, hogy a kanna, a kanál, a teknő együtt szólal meg, minden más csak ízesítés.

– Ön Budapesten nőtt fel, és most Rákospalotán él. A fővárosban meg tudta tapasztalni a hagyományos közösségi élet élményét?

– Budapesten és vidéken is voltak cigánytelepek, amikor ezeket Budapesten felszámolták, a cigányok elköltöztek különböző kerületekbe.

– Az oláh cigányok, úgy tudom, lovakat tenyésztettek és vásárokra jártak. Mi lett a lovakkal a telepek felszámolása után?

– A szigorított budapesti állattartási szabályok miatt sokan eladták a lovaikat. Így tett apám is.

– És mi történt az összeszokott közösségekkel?

– Összejárunk, így folytatódik ugyanaz a fajta élő kultúra. A tánc, az ének a mindennapjaink része a mai napig.

– Amikor annak idején a férjét, Rostás Mihály Mazsit megismerte, és vele Nagyecsedet, ez mit jelentett az ön számára?

– Sokszor megkapom azt a kérdést, hogy honnan ered az oláh cigány folklór. Azt szoktam válaszolni, hogy nem a hely adja a folklórt, hanem az emberek, akik művelik. Nagyecseden is volt cigánytelep, ma is van még, már nagyon kevesen élnek ott. Elkerültek a cigányok onnan Budapestre, és szétszóródtak más településeken. Attól még összejárnak, és él a cigányzene.

– Budapestre, gondolom, máshonnan is érkeztek cigányok a jobb körülmények reményében.

– Igen, az ország minden részéről. A dialektusbeli különbségek alapján meg tudjuk különböztetni, ki honnan származik, az ország melyik részéről való, de a dalokban is vannak olyan dallammenetek, amelyek szintén különböző csoportokra jellemzők. Mégis már annyira összefonódtak, mivel lóvásárokban, piactereken sokat találkoztak, és ott cserélődtek a kultúrák cigányok és nem cigányok között is. Ezért fedezhető fel hasonlóság az oláh cigány és a magyar népzenében. Az előadók a dalokat úgy éneklik el, mintha az övék lenne, és így a különböző kultúrák összefonódnak. A budapestiek dalait vidéken is éneklik, és fordítva. Ezért is olyan csodálatos a magyar kultúra, mert egymást színesítik a dallamok és az érzések.

– Ön is énekli a budapesti és a vidéki cigánydalokat is? Gyűjti a népdalokat?

– Nekem nem kell faluról falura járnom, hogy számomra ismeretlen dalokat gyűjtsek, ezeket a dalokat túlnyomó részt hallottam a családtagjaimtól, a közösségünk tagjaitól, gyerekkorom óta. Tőlem is lehetne akár gyűjteni. Az már az életnek köszönhető szerencse, hogy színpadra vihetjük ezeket a dalokat, és megmutathatjuk a nagyközönségnek is. Az is szerencse, hogy mi még ismerjük azokat a dalokat, amelyeket már a közösségeinkben kicsit elfelejtettek, és lemezre tudjuk venni, hogy más generációk is megismerjék őket.

– Úgy veszem ki a szavaiból, hogy a fiatalokat is érdekli a zene, a dal. Miben más az ő világuk, mint a korábbi generációé?

– A női énekeseknél lehet észrevenni, hogy máshogy képzik a hangot, mint az idősebbek. Ők sem iskolában tanulták, hanem otthon. De ez elfogadható, mert ez egy élő kultúra, amely változik.

– Sokan rájöttek már arra, hogy vissza kellene állítani a kisközösségeket, és többek közt a népi kultúrától, a folkzenétől remélik, hogy újra összehozza az embereket.

– Jó lenne, de az oláh cigány közösségen belül jelenleg egyre kevesebb a lehetőség, hogy egy nő úgy igazán megmutassa magát zeneileg, mivel nem erre orientálódtak, és nincs megfelelő biztatás a részükre, hogy akár nagyszínpadon is énekelhetnének.

– Ahogy ön meg tud mutatkozni a színpadon?

– Én a férjem, Rostás Mihály Mazsi révén vagyok színpadon, neki van ilyen erős zenei ambíciója, és megtanulta a zenélést annyira, hogy a saját gondolatainkat is meg tudjuk úgy formálni, hogy előadhassuk és lemezre vigyük. De ha nem zenélnénk színpadon, akkor is ezt csinálnánk otthon. Sok fiatal tehetség van, akik nem állnak színpadra, mint mi, hanem csak az interneten válnak ismertté.

– Önök sokfelé turnéztak, és találkoztak más országokban élő cigányokkal. Hogyan látja, másfelé mennyire élő a cigányok kultúrája?

– Nincs teljes rálátásom erre, de például az meghatározó, hogy egy közösségnek megvan-e még a nyelve. Abból is tudunk következtetni, mennyire élik a kultúrájukat, hogyan szólítanak meg minket, hogyan tudunk kapcsolódni velük. A spanyol flamencozenész, akivel dolgoztam, egy élő közösséghez tartozik, bár a nyelvüket már rég elveszítették, pedig szokásaik a mai napig hasonlók például a magyarországi oláh cigányokéhoz is.

– Hogy érzi, a hosszú évek alatt, amióta színpadon énekel, mennyire sikerült elfogadtatni, megszerettetni az oláh cigány zenét?

– Akikben nincs alapból ellenállás, azokkal lehet. Olyanokkal is találkoztunk, akik nem ismerték korábban, és azt mondták, ezentúl jobban fognak rá figyelni. Remélhetőleg példa lehetünk olyan fiataloknak is, akik másfelé fordultak, hogy érdemes a mi kultúránkkal foglalkozni. De nemcsak minket ismertek meg sokfelé, hanem mi is sokkal nyitottabbak lettünk, és azt gondoljuk, az is, hogy kiváló zenészekkel dolgozunk együtt, akiket így emberileg, művészileg megismernek a közösségeinkben is, mindannyiunk javára van.

– Ön tavaly Womex-életműdíjat, idén Kossuth-díjat vehetett át. Mit jelentenek az ön életében ezek az elismerések?

– Nagyon hálás vagyok értük. Az emberek látják, hogy elértünk valamit egy hosszú élet kitartó munkájával olyan területen, ami a közösségünkben egyre kevésbé él. De mégis összekötő kapocs különböző származású emberek, illetve cigányok és nem cigányok között. Mi abból, amit eddig létrehoztunk, nem adhatunk lejjebb, a minőséggel mindig csak följebb mehetünk.

Kapcsolódó írásaink