Kultúra

„Mahónap meghalok, ne felejtődjön el”

Iancu Laura: „A mesegyűjtéssel egyetlenegy szándékom volt: a magyarfalui nyelvállapotot, illetve magát a nyelvjárást szerettem volna rögzíteni”

Iancu Laura etnográfus, József Attila-díjas költő, aki maga is Moldvában született, édesapja meséjét is beszerkesztette Az aranyréce című moldvai meséket, mondákat tartalmazó könyvbe, amely a Hagyományok Háza Népmesetárában második kiadásban jelent meg Dala Sára szerkesztésében. Iancu Laurával a régi és a mostani falusi mesemondásról, közösségi életről, a nyelv és a hagyomány megőrzéséről beszélgettünk.

„Mahónap meghalok, ne felejtődjön el”
Iancu Laura: „A mesegyűjtéssel egyetlenegy szándékom volt: a magyarfalui nyelvállapotot, illetve magát a nyelvjárást szerettem volna rögzíteni”
Fotó: MH/Purger Tamás

– Mi tette szükségessé, hogy a mesegyűjteményt újra kiadják? Miben más az új kötet a 2005-öshöz képest?

– Az Aranyréce című kötet második kiadásával, nagy örömünkre, a közönség érdeklődésének teszünk eleget. Az első kiadás példányai elfogytak, és a kötethez mellékelt kazetta felett is eljárt az idő. Egykori mesemondóim 2005 után is megleptek új mesékkel, amelyeket nem adtam közre.

A kötet szerkesztőjével, Dala Sára néprajzkutatóval egyetértésben úgy döntöttünk, hogy a gyűjteményt kibővítjük az újabb gyűjtésekkel, és a hanganyagot is a legújabb technikai eszközökön tesszük hallgathatóvá. A bevezető tanulmányokat újraírtuk, frissítettük, aktualizáltuk a tartalmat, és nagyobb figyelmet fektettünk a gyűjtés helyszíneinek, körülményeinek, a mesék nyelvi sajátosságainak bemutatására. A képmellékletet bővítettük, és összességében a kiadó, a Hagyományok Háza gondozásában gyönyörű kiadvány született.

– Hogyan került kapcsolatba a népmesékkel és a gyűjtéssel?

– Édesapám gyermekkoromban gyakran mondott nekünk meséket, tehát nemcsak fogalmam, hanem élményem is volt a meséről. A mesegyűjtés megtalált engem, nem én választottam, csak igent mondtam rá. A miséről hazatartó szomszédom, Csirke Rózsi néni bejött hozzánk 1998 karácsonyán, és azt mondta: „Te, leánka! Magad tudsz magyar írást. Mondjam el neked a magyar beszédjeimet, mahónap meghalok, ne felejtődjön el.” Így és ekkor kezdődött a gyűjtőmunka.

– Hogyan zajlott Moldvában a mesemondás?

– Hagyományosan a mesemondás és mesehallgatás felnőtt műfaj volt. Mi tiltott műveletet hajtottunk végre, amikor a téli fonókba összegyűlt felnőttek körében elhangzott történeteket, meséket, énekeket kihallgattuk ágy alá bújva vagy alvást, esetleg elmélyült játékot színlelve. Nyilván a gyereknek is nagyon izgalmas volt a mese, és ezért aztán világos nappal mi is kértük, hogy nekünk is mondják. És egyet-egyet mondtak is. Általában a nagyszülők az unokáknak. A kilencvenes évekre már minden háztartásban családtag lett a televízió, és gyökeresen megváltoztatta a közösségi összejövetelek tartalmát is. A mesemondás a 2000-es években feltámadt poraiból, és az újratanulás révén színpadon, versenyek keretében ismét elhangzik, de immáron gyerekek ajkáról.

– Honnan tudtak meséket?

– Ezt nagyon nehéz megválaszolni. A mesemondók általában úgy fogalmaztak: „anyómtól, keresztapámtól, egy öregembertől, a katonaságba, mikor szolgálóleány vótam tanultam” stb. Be kell érnünk ezekkel a válaszokkal, mert sajnos nem tudjuk felfejteni azt, hogy vajon milyen egyéb források jöhetnek egyáltalán szóba. Az írott források (ponyvák) sem zárhatók ki, de azt nem tudjuk, hogy ezek magyar vagy román könyvek voltak, ki volt a felolvasó, a fordító stb. A mese alapvetően a szóbeliségben élt, szóban hallották, tanulták, mondták.

– Mi a szerepe a közösségben a mesélésnek?

– A hagyományban a mese a közösségi együttlétekben kapott szerepet: a szórakoztatást, a kellemes, önfeledt időtöltést volt hivatott szolgálni. De a mesét tudták úgy csűrni-csavarni, hogy társadalomkritikát, pletykát is kifejezhessenek általa, vagy rejtett üzeneteket közöljenek. Az egyéni és a közösségi feszültségoldásban is szerepe lehetett.

– Miért döntött úgy, hogy etnográfusként a meséket gyűjti?

– A mesegyűjtéssel egyetlen egy szándékom volt: a magyarfalui nyelvállapotot, illetve magát a nyelvjárást szerettem volna rögzíteni, és ezáltal persze megörökíteni. A mese a népköltészet nyelvét használja, ami nem egészen azonos a mindennapokban használt nyelvezettel, de a kilencvenes években erre volt lehetőségem, és ezt tartottam etikusnak. Mesekutatással nem foglalkozom, engem, mondjuk úgy, a paraszti filozófia és a népi teológia foglalkoztat.

– Mennyit változott a közösség, a mesemondás azon a vidéken napjainkra?

– A falu urbanizálódik, de megítélésem szerint a mentalitás még mindig ízig-vérig paraszti, az életmód pedig falusi. Élnek még (idős) mesemondók Moldvában, de a mesehagyomány körülményei gyökeresen megváltoztak. A közösségi együttlétek, alkalmak ma is fontosak, de a beszélgetések időtartama lerövidült, a beszédtémák kicserélődtek, a téli estéket pedig, amelyek valamikor éppen a mese bűvöletében teltek, ma már a tévénézéssel töltik el. A hagyományőrzés keretében a gyerekek újratanulják a meséket, és versenyeken, műsorok keretében színpadokon előadják.

– Hogyan függ össze a mesélés és a vallási élet?

– A kettő sok szállal összeér. A mesék erkölcsi üzenete rendkívül fontos vonása a műfajnak, és nagy szerepe is volt a szocializációban, bár ahogyan említettem, a mese Moldvában elsősorban nem gyermekműfaj. Egy másik vonatkozását kiemelve: román egyházmegyéhez tartozva, az egyház tiltotta és valósággal üldözte a fonókat, moldvai kifejezéssel: a guzsalyosságokat, mert ez a közeg volt a magyar nyelvű folklór és népköltészet legszilárdabb bázisa, élettere. A guzsalyosság intézménye tartotta fenn évszázadokon át a magyar nyelvű népköltészetet, tehát a mesét is Moldvában. Amikor a hagyományból való kivetkőzésről, a népköltészeti alkotások elfeledéséről hallunk, érdemes gondolni arra is, hogy ennek oka nem valamiféle közömbös viszonyulás a hagyományhoz, vagy természetes emberi feledés, hanem egy erőszakos külső beavatkozás következménye is.

– Melyik az ön kedvenc meséje a kötetben, és miért?

– A Johófiú Jankó. Elfogultság okán. Édesapám meséje. Ezen a mesén nőttem fel. Érdekesség lehet az is, hogy két változata szerepel a könyvben. A két változat elhangzása között húsz év telt el.

–Mi kell ahhoz, hogy ha egy néprajzilag értékes területre kívülről bejön valaki támogatási szándékkal, akkor abból ne az anyagiak és / vagy a turistalátványosság felé mozduljanak a dolgok, hanem a hagyományőrzés, vagy netán a hagyomány mélyebb megértése felé?

– Nagyon jó dolognak tartom a személyes kapcsolatokat magyar és magyar között. Azon a kapcsolaton van áldás, ahol mindként fél megajándékozottnak érzi magát. Ehhez egymás értékeit kell fel- és elismerni. A kiszolgáltatottság mint adottság és a segélyezés szükségessége nem kérdés – sajnos, ez a helyzet továbbra is fennáll. A legfrissebb tapasztalataim reménykeltők. A koldusszerepet kezdi felváltani a barátság.

Kapcsolódó írásaink

Az esztétika vezeti a mesemondót

ĀKétnapos alkalmazott néprajzi konferenciát rendeztek a Hagyományok Házában az intézmény alapításának huszadik évfordulója alkalmából