Kultúra

Aki segít hazahozni Polóniát

Petneki Áron: Amiben még mindig a legnagyobb hiányt látom – elsősorban a saját szűkebb szakmámban –, az a széles körű tudományos ismeretterjesztés

Tavasszal jelent meg Petneki Áron, a kiváló történész, művészet- és művelődéstörténész újabb könyve, a Hazahozni Polóniát. Az izgalmas és olvasmányos tanulmánykötetben olyan, közös témáinkról olvashatunk, mint Báthory István lengyel királysága, Sobieski János Magyarországról kelt levelei, a nálunk is megjelenő Piłsudski-kultusz, de átsétálhatunk Krakkó történelmi városmagján is, sorba véve a magyar vonatkozású épületeket, történeteket. A nemrég Wacław Felczak-díjjal kitüntetett polonistát pályafutásának indulásáról, Felczakkal való kapcsolatáról és terveiről is kérdeztük.

Aki segít hazahozni Polóniát
„Krakkói professzoraim »magánsétákon« ismertettek meg a várossal”
Fotó: MH/Katona László

– Hogyan került az érdeklődési körébe Lengyelország?  

– Gyerekkoromban édesanyám sokat emlegette a lengyelek halált megvető bátorságát a második világháborúban. Később a középiskolai orosztanárnőm, aki korábban lengyelekkel foglalkozott, sok érdekeset mesélt az órákon az orosz nyelvtan helyett is. Így járni kezdtem a budapesti, akkor még Váci utcai Lengyel Olvasóterembe, az ottani művészeti folyóiratok is hatással voltak rám. Így az első utazásom külföldre az érettségi után éppen Lengyelországba vezetett. Krakkótól Gdyniáig átszeltem az egész országot. Nem voltam lengyel szakos, ezért 1966-ban különlegességnek számított, hogy történész hallgató létemre ösztöndíjat kaptam a krakkói egyetemre, professzoromnak, Székely Györgynek köszönhetően. Diákként aztán nagy élményt jelentett az első régizenei fesztivál Bydgoszczban és a Varsói Ősz modern zenei fesztivál is.

– Publikációit tanulmányozva kitűnik széles körű érdeklődése. Ha mégis szűkíteni kellene ezt, mi az, ami mindvégig leginkább izgatta a lengyel–magyar viszonylatban?

– A legizgalmasabbnak a mentalitások, vagyis a gondolkodásmódok történetét tartom. A két, egymáshoz igen hasonló nemesi társadalom hasonló módon gondolkodott kiváltságairól, múltjáról, származásáról, hasonló volt keleties viselete vagy viszonya vallásához. Szerintem ez a tulajdonképpeni történeti alapja annak a bizonyos közmondásbeli „dwa bratanki”-nak.

– Mit jelentett önnek, hogy ismerhette Wacław Felczakot, mit köszönhetünk mi, magyarok a krakkói egyetem egykori tanárának?

– Krakkói professzoraimnak nagyon sokat köszönhetek. Az előadások, szemináriumok mellett többórás „magánsétákon” ismertettek meg a város történetével. Volt azonban egy tanár, aki magyarul is beszélt, ő a kissé gyámoltalan magyar diák hóna alá nyúlt, utóbb atyai barátja lett. Nemcsak nemzete, hanem a saját, „privát” történelmével is megismertetett: ő volt Wacław Felczak, a háború alatti lengyel emigráns kormány fontos összekötője, akit 1945 után életfogytiglani börtönre ítéltek.

Életéről jó szívvel ajánlom a magyar olvasónak Wojciech Frazik 2019-ben megjelent könyvét: Wacław Felczak, a szabadság futára. Felczak a krakkói egyetemen a délszláv mellett a magyar történelemmel foglalkozott. Szigorúan is tudott ítélni, tehát elfogulatlanul beszélt nemcsak történelmi érdemeinkről, hanem hibáinkról is, különösen a 19. századi nemzetiségi kérdést illetően. Nem sokkal később, 1969-ben, máig haszonnal forgatható monográfiát jelentetett meg az 1868-as magyar–horvát kiegyezésről. Nagy kár, hogy akkor rögtön nem fordították le magyarra.

– Melyek azok a témák, területek, ahol még nagy fehér foltok vannak a két nép történetében?

– A látszat ellenére nagyon sok a fehér folt. Vannak olyan területek, amelyekről lelkes szakemberek kutatásainak köszönhetően már nagyon sok mindent tudunk. Ilyen például 1848 vagy 1956 kapcsolattörténete. Ugyanakkor hiányzik például a 20. századi gazdasági kapcsolatok feltárása. Magam nem vagyok gazdaságtörténész, egyszer mégis belemélyedtem a két világháború közötti külkereskedelem statisztikai adataiba, és meglepett, hogy a két ország közötti forgalom egészen kis részesedést mutatott. Pedig 1939 szeptemberéig sok volt a baráti találkozó, a szónoklat, és hangos a pohárcsengés.

– Hogyan értékeli a lengyel és magyar tudományos kapcsolatokat, mely részről, milyen területen lenne mit fejleszteni?

– Meg kell mondanom, hogy a korábbi évtizedekben sokkal élénkebbek voltak a tudományos kapcsolatok, jóval több közös konferencia zajlott. Ezt sokban elősegítette az akadémiai intézetek együttműködése. Lengyelországban két tudományos akadémia van: a régi, 1872-ben alapított Krakkóban, az 1945 után létrehozott pedig Varsóban. Az MTA-nak természetesen ez utóbbival volt hivatalos kapcsolata, 1990 után igen hosszú időbe telt, míg a krakkóival végre együttműködési szerződést kötöttek. Amiben még mindig a legnagyobb hiányt látom elsősorban a saját szűkebb szakmámban, az a széles körű tudományos ismeretterjesztés. Ennek következményeire csak egy példát említek.

Kínos esetre és még kínosabb magyarázatokra került sor 2012-ben: egy sziléziai kisváros Báthory-szobrot kapott a magyar testvértelepülésétől, ezzel a felirattal: „Báthory István lengyel–magyar király”. Nos, tudvalevőleg Báthory erdélyi fejedelem volt, aki nem azonos a magyar királyság fejével. A sokat hangoztatott közös múlt is gyakran elcsépelt és nem mindig igaz sztereotípiákban merül ki. Ilyen például az, hogy a két ország sohasem vívott háborút egymással. Ezt Horthytól kezdve nagyon sokan leírták, leírják vagy elmondják.

Pedig hosszú lenne a konfliktusoknak csak a felsorolása is. És az is csak a megszépítő emlékezet körébe tartozik, hogy 1939-ben a teljes magyar társadalom a lengyel menekültek oldalán állt. Viszont annál nagyobb az érdeme azoknak, akik ténylegesen kiálltak mellettük, sok mindent kockáztatva. Minderről tanulságos történeteket lehet olvasni a legutóbb megjelent könyvemben is. A barátság erősségét épp az jelenti, hogy az fenn tud-e maradni a konfliktusok ellenére. Eddigi történelmünk ezt mutatja.

Kapcsolódó írásaink