Kultúra
Hét esztendő, hét szempillantás
Csipkés Vilmos, az utolsó tündérmesemondó, aki még szüleitől tanulta a mesemondást
Csipkés Vilmos, az utolsó magyar mesemondók egyike, aki a mesélést még a szülei-től tanulta, akik szintén mesemondók voltak, és a hagyományos falusi közösségben mesélhetett, csupán 2017-ben került a Hagyományok Háza látókörébe. Későn ugyan, de ahhoz még idejében, hogy Klitsie-Szabad Boglárka és Varga Norbert, a Hagyományok Háza munkatársai össze tudják gyűjteni a Csipkés Vilmos által mondott meséket, amelyek most az egyéniségkutató iskola szellemében fogant tanulmányokkal együtt jelentek meg Dala Sára szerkesztésében.
Csipkés Vilmos a tündérmeséket édesanyjától, az egyéb típusú meséket édesapjától, illetve katonatársaitól tanulta. A mesemondás eredetileg a felnőttek műfaja volt, meséltek a fonóban, meséltek kukoricafosztáskor, a mesemondó a házában fogadta az őszi–téli időszakban esténként a mesehallgatókat. Amint Varga Norbert kiváló írásából kiderül, a cigány közösségekben a három napig tartó halottvirrasztás idején is volt mesélés a halottas háznál. A virrasztásokra gyerekeket nem engedtek be, de olyankor is ki kellett menniük a kisebbeknek, sőt sokszor az asszonyoknak is, amikor előkerültek a pajzán mesék.
A kötet meseanyaga Csipkés Vilmos minden jellegzetes mesetípusát bemutatja. Tündérmeséi sorában ott a Fehérlófia, a Szőketehenfia János, A Berzelem király, A békakirály, és Hamupöpőke (sic!) címmel a közismert mese az arlói mesemondó verziójában. Némely mesének olyan figyelemfelkeltő címe van, mint Hittonóber (Szurkosember), Beborított Borbála vagy a Bunga-Bunga vitéz. De azt bizony többnyire még a kutatók sem tudják a bevezető tanulmány szerzője, Voight Vilmos szerint, miért pont így hívják a mesemondók ezeket a mesehősöket. Két legendamese, egy filmvászonra erősen kívánkozó novellamese, továbbá rászedettördög-mesék és tréfás mesék alkotják a kötetben olvasható és DVD-n is megtekinthető repertoárt (operatőr: Vörös Nándor).
A kötet végén más arlói mesemondók, Csipkés János, Kótai János, Kolompár János, Váradi Sándor szakszerűen lejegyzett meséi szerepelnek Bodgál Ferenc és Kiss Gabriella szerkesztésében.
Az arlói meséket az egyéniségkutató iskola hagyományait követő tanulmányok foglalják szélesebb keretbe, amelyek bemutatják a barkók és a Borsodban élő palócok közös népmesekincsét, Csipkés Vilmos életét, aki végzett mezőgazdasági munkát, később mozdonyokat javított, majd brácsázott is egy helyi zenekarban. Megtudjuk, honnan, kitől, hogyan tanulták a meséket a régi mesemondók. Milyen ezeknek meséknek a világa, nyelvezete, előadásmódja. Csipkés Vilmos mesemondása kapcsán egykori hallgatósága például többször is kiemeli hatásos, eleven előadásmódját.
A tanulmányokat és a meséket a kötetben archív képanyag egészíti ki, amelyeken Csipkés Vilmost láthatjuk családtagjai körében, illetve a gyűjtés-forgatás során a gyűjtőkkel, filmesekkel és a hallgatóságával.
Az olvasó eleven, egyedi fordulatokkal teli, nyílt szívű, nagy nyelvi erejű meséket kap, amelyekben a megpróbáltatások ellenére is erős az élet szeretete, tisztelete, a leleményesség, a derű és a humor, bár nem mindig boldog a mese vége. Miután temérdek „gyerekbiztos”-ra finomított népmesét olvashattunk már életünk során, sokan kíváncsiak lehetnek, milyen lehet egy csorbítatlan régi mese, és vajon a ki nem gyomlált részekkel, fordulatokkal, nyelvi elemekkel gazdagabb-e, mást jelent-e a mese. A kötetet forgatva ki-ki erre a kérdésre is megadhatja magának a választ. A kiadó a mesegyűjteményt lefóliázva hozta forgalomba, jelezve, hogy tizennyolc éven felülieknek szól.
A Dala Sára sorozatszerkesztésében most megjelent könyv amellett, hogy tudományos hitelességgel megőrzi Csipkés Vilmos alakját és meséit, azért is páratlanul értékes, mert a felgyűjtött és közreadott anyag sok segítséget, kapaszkodót és lelkesedést adhat ahhoz a törekvéshez, hogy újra legyenek az országban mesemondók, és legyenek közösségek, amelyekben a népmese fontos összetartó erő.