Kultúra

Együtt a szerkesztőségben, együtt a temetőben

Hol sírjaink domborulnak. Sorozatunkban továbbra is Pozsonypüspöki sírkertjében barangolunk, ahol két magyar művész is nyugszik

Az Irodalmi Szemlénél keresztezte egymás először Nagy József festőművész és Dobos László író életútja. Mindkét alkotó a magyarságért dolgozott.

Együtt a szerkesztőségben, együtt a temetőben
Dobos László és felesége sírhelye. Nem messze nyugszanak Nagy Józseftől
Fotó: A szerző felvétele

Ha letértünk a sztrádáról, hogy felkeressük a pozsonypüspöki temetőt, ahol legutóbb jártunk, álljunk meg egy pillanatra az 1926-ban született Nagy József festőművész sírjánál is, aki akkor jött a világra, amikor még jobban hasonlított az egykori magyar koronázóvárosra Pozsony, és fiatalemberként látta a kitelepítéseket, a rettegést. Akárcsak Dobos László Kossuth-díjas író, aki szintén itt nyugszik, és akivel együtt dolgoztak a pozsonyi Irodalmi Szemle szerkesztőségében.

Szánjunk hát egy kis időt még erre a temetőre, amelyről már olvashattak a Magyar Hírlap május 2-i számában. Olvashattak arról is, hogy a színmagyar falu 1972-től a főváros, Pozsony része, és hogy szlovákokkal feltöltött lakótelepet is kapott a hajdani, Püspökihez csatolt, abba beleolvadt Szunyogd helyére: huszonkétezer szlovák került ezzel a döntéssel a faluba, ami sok mindent eldöntött.

De ne szaladjunk ennyire előre, mert arról is kell szólni, hogyan is alakult itt az élet a „felszabadító” oroszok megérkezése után. Mögöttük hamar visszatért a csehszlovák államhatalom is, sokszor olyan segéderőkkel, akik korábban a németeket kiszolgáló, fasiszta Hlinka-gárdában szolgáltak. Ugyanaz zajlott tehát le, mint a magyarországi nyilasok egy részének esetében, akik hamar a kommunista párt oszlopos tagjai lettek.

Kassán 1945. augusztus 8-án nyilvánosságra kerültek a csehszlovák politikai elit Eudard Benes köztársasági elnök nevével fémjelzett elképzelései a jövőről. A dekrétumok kollektív bűnössé nyilvánították a németekkel együtt a magyarokat is, akiket legelőbb megfosztottak állampolgárságuktól. Kétszeresen is idegenek lettek tehát olyan emberek, akik legtöbbször el sem hagyták szülőfalujuk határát. Püspökiben amúgy 1699 magyart vettek fel a kitelepítendők listájára, ebből 766 embertől mint háborús bűnöstől igyekeztek megszabadulni, a többiek paritásos alapon lettek volna kitelepítve, ha szlovák családok érkeznek a helyükre.

Püspökibe az új közigazgatás mellett új, magyarul egy kukkot sem tudó tanítók érkeztek Morvaországból. Szlovák nyelven ment a tanítás olyan osztályokban, ahol egyáltalán nem ismerték ezt a nyelvet. Magyarul pedig nem lehetett megszólalni, mert akkor előkerült a pálca vagy éppen a táblai vonalzó.

De élni kellett, ezt tudta Nagy József is, aki 1926. április 2-án látta meg a faluban a napvilágot. A jól rajzoló fiatalembert a pozsonyi gimnázium után, 1953-ban fel is vették a képzőművészeti főiskolára, ahol 1959-ben szerzett diplomát. Nem szippantotta be a pozsonyi művészvilág, megmaradt igazi csallóközi magyarnak. Témáiban is, emberileg is.

Nemzeti és keresztény volt, szinte minden műfajban alkotott. Munkásságának jelentős részét teszi ki a szakrális művészet, készített keresztutakat, oltárképeket, murális munkákat Gyimesen, Ipolybalogon, Vajkán, Boldogfán, Szentmárián, Szinyéren és még sok más, magyarok lakta helyen. Tervezett és meg is valósított gobelineket, 1959 után illusztrált könyveket is folyóiratokat is. A már említett Irodalmi Szemle mellett rajzai jelentek meg az Új Szóban és a Hétben no meg a Madách Kiadó által megjelentetett könyvekben. Vagy negyven magyar nyelvű iskolai tankönyv illusztrálása is a nevéhez fűződik, de sorban megörökítette Püspöki jellegzetes épületeit is.

Műveire hatott a csallóközi mondavilág, és nem szűnt meg figyelmeztetni bennünket hibáinkra, gyarlóságainkra. Ugyanakkor megjelenik nála a fiatalon átélt, kitelepítések okozta sokk és fájdalom is. Hamarosan, 1961-től már kiállító művész, munkái eljutottak Európa országaiba, de az Egyesült Államokba is. Alapító tagja volt az ország magyar képzőművészeit összegyűjtő szervezeteknek, de mindvégig visszahúzódó életet élt. Dolgozott, és több száz évre elegendő feladatott látott maga előtt, ahogy egyszer megvallotta.

Az író és politikus Dobos László inkább volt közéleti ember, még egy rövid időre (1969–1970) a minisztériumi bársonyszéket is kipróbálhatta, igaz, csak tárca nélkül. Volt aztán 1990 és 1994 között nemzetgyűlési képviselő, társelnöke a Magyarok Világszövetségének, Csemadok-elnök, és még sorolhatnánk. Királyhelmecen, a Felvidék másik végén született 1930. október 28-án, és 1945 és 1949 között Sárospatakon járhatott főiskolára.

Tanulmányait magyar–történelem szakon, a pozsonyi pedagógiai főiskolán folytatta, 1955-ben diplomázott. Irodalmi pályafutása irodalomelméleti tankönyvekkel indult, majd 1963-ban Messze voltak a csillagok címmel jelent meg regénytrilógiájának első része, amely egy felvidéki magyar katona sorsáról szól a második világháború zivatarában. A trilógia második, Földönfutók című, 1968-ban megjelent regényé­ben a háború utáni „megtűrt és megnyomorított”, idegen érdekeknek kiszolgáltatott magyar kisembert állítja elénk. Az Egy szál ingben címmel, 1976-ban megjelenő befejező rész a szlovákiai magyarság történetéről szól.

Dobos László elévülhetetlen érdeme az Irodalmi Szemle 1958-as elindítása és a Madách Kiadó megszervezése is. Munkásságáért 1990-ben megkapta az aranykoszorúval díszített Csillagrendet, majd 1994-ben a Kossuth-díjat is. A magyarságért dolgozott egész életében, nyolcvannégy évesen kísérték utolsó útjára a pozsonypüspöki temetőben, a festő Nagy József nyughelyétől nem messze várják nejével a feltámadást.

Kapcsolódó írásaink

Sanghaj magyar építésze

ĀHol sírjaink domborulnak. Noha a kaliforniai Berkeley-ben hunyt el, Hugyecz Lászlót végakarata szerint Besztercebányán, a családi sírboltban helyezték örök nyugalomra