Értékké kell tenni az időt

– Mindig is az volt a benyomásom, hogy olyan ember, aki folyamatosan ötletel, alkot, nem áll meg, és párhuzamosan több projekten dolgozik. Jól érzem, hogy ez így van?

– Van egy ilyen jellegű permanens párhuzamosság az életemben, valóban. Van bennem egy késztetés, ami nem hagyja, hogy kidobjak bármit is. A Kaláka együttes ötvenkét éves elmúlt, ha felmegy az együttes honlapjára, láthatja, egészen régi műsorok is szerepelnek felsorolásban. Amikor 1969-ben elkezdtük, még nem volt internet, a koncertszervezés egész máshogy festett: volt egy telefon, ami vagy kicsengett, vagy nem, meg ott volt még a posta. Aztán, hogy úgy mondjam, a társadalmi változások kikényszerítették az újabb projekteket: létrejött a Kaláka Fesztivál 1980-ban, tíz évvel később pedig megalakult a Gryllus Kiadó is. Közben a jelenlétünk állandó lett a Művészetek Völgyében és az őrségi fesztiválon. És akkor még nem is említettem azt a tradíciót, hogy minden hónap utolsó szombatján koncertet adunk a Marczibányi téren, mindig más műsorral.

– A külhoni magyarsághoz is rendszeresen járnak.

– Az összmagyarságban való jelenlét mindig is fontos volt számunkra. Nincs olyan év 1981 óta, hogy ne mennénk például Erdélybe, a jövő héten épp Csíkszeredába utazom. A Délvidéken legelőször a hetvenes években jártunk. De koncerteztünk ennél távolabb is, Dél- és Észak-Amerikában olyan helyeken, ahol élnek magyarok, és értik a nyelvet. Persze muzsikáltunk olyanoknak is, akik nem értik a magyar nyelvet, például Japánban, Dél-Koreában, de hát Franciaországban sem mindenki magyar, aki szereti a Kalákát hallgatni.

– Miért tartják ezt fontosnak?

– Egy anyanyelvünk van és egy költészetünk, ez identitásképző erővel bír, valahogy megérinti az embert. Nemrég adtunk egy Európa-napi koncertet, ahol találkoztam egy hallgatóval, aki elmondta, hogy ő már mindenfelé élt, szerte a világban, például Hawaiin – ahol mi is jártunk –, de élőben még sohasem hallott minket. Sokaknak jelen vagyunk az életében, akikkel még sohasem találkoztunk.

– Generációk nőttek fel a zenéjükön.

– Az énekelt vers egyik váratlan hozadéka, hogy a műveinken keresztül beépülünk emberek identitásába. Van, akinek gyerekkorában mint egyfajta gyógyszert adták be a zenénket. Azért mondom így, mert az a gyerek nem feltétlenül tudta, mit hallgat, csak elfogadta, és idővel megszerette. Van, aki felnőttként szerette meg, amit csinálunk. Előfordul az is, hogy valaki kamaszként eltávolodik tőlünk – ahogy ilyenkor el szokás távolodni a gyerekkori értékektől –, és csak később talál ránk újra, felnőttként. Hiszen Kosztolányi Dezső, József Attila, Szabó Lőrinc verseiről van szó, hogy csak néhányat említsek. Hol van ez a gyerekműfajtól?

– Érzett ebben valaha ellentmondást?

– Nem, ugyanis a két dolog egyáltalán nem áll távol egymástól. Az anyanyelv szerepe lép be itt is. Hiszen felnőtt és gyerek is ugyanazt a nyelvet beszéli. Kányádi Sándor mondta annak idején, hogy nem baj, ha a gyerek hallja ezeket a verseket, mire megérti, legalább már tudni fogja kívülről.

– Amikor felismerte, hogy a zenéjük egyfajta gyógyszer a gyerekeknek, tudatosan figyelt arra, hogy ez így működjön tovább?

– Nem hinném. A dalainknál más szempontokra koncentrálunk, például arra, hogy mindig lehessen érteni a szöveget – ne csak a szavakat, hanem a mondatokat, azon keresztül a gondolatot, így a verset mint egészet. Ez azért nem olyan egyszerű. Ugyanez a szempont érvényesül a stílus vagy a dallam íveinek megválasztásánál. De mindez már a praxis kérdése, erről sokat nem tudok mondani. Az biztos, hogy általában addig bütyköljük, farigcsáljuk ezeket a munkákat, amíg könnyen befogadhatóvá érnek. Ez az elején könnyű volt, mára viszont már ezernél is több nótánk van, szóval nem ismételhetjük magunkat. Évente tartunk Kapolcson kívánságkoncertet is, ahol időnként olyan kérések érkeznek felénk, hogy csak a fejünket kapkodjuk.

– Idézem egy 1999-es interjúból: „Nekem is olyan érzésem van, hogy harminc éve ugyanazt csinálom, ugyanazzal a lelkülettel és hozzáállással.” Így érez ma is?

– Igen, nyugodtan hosszabbítsuk meg ezt a mondatot ötvenhárom évre. Az igazság az, hogy nem érzek korszakokat, töréspontokat, sem a zenekar stílusában, sem az én vershez való hozzáállásomban. Persze, ki lehetne emelni bizonyos határköveket az együttes életéből, de ezek nem alkotói korszakok, legfeljebb más körülményeket jeleznek, amelyekhez alkalmazkodnunk kellett.

– Ha most belépnénk a dolgozószobájába, és végignéznénk az íróasztalán, milyen könyveket találnánk?

– Jelenleg munkával kapcsolatos dolgokat találna. A napokban épp a csíkszeredai utamra készülve olvasgattam egy interjúkötetet, amely a verséneklésről szól, mások mellett velem is készült ebben egy beszélgetés. Emellett valószínűleg a Szentírást találná és annak különböző magyarázó könyveit. Ezek állandóan kézközelben vannak.

– Ha már Szentírás: húsvétkor sikerült bemutatniuk harmincéves, jubileumi koncertjüket Pál apostol leveleiből a Várkert Bazárban.

– Tulajdonképpen egy új lemez bemutatója volt, de nem új műé. Eredetileg 1990-ben írtuk Sumonyi Zoltánnal, akkor meg is jelent. Halmos Bélával közösen muzsikáltunk az első néhány száz koncerten duóban. Később aztán bekapcsolódott Ferenczi György, majd az 1ső Pesti rackák is. Húsz év elteltével azt mondta Béla, hogy vegyük fel újra, hiszen már egész máshogy játsszuk. Süveges Gergő barátunk szerkesztett hozzá egy remek interjúkötetet, amelyben Pál apostol teológiai, művészeti hatásairól beszélgettek. A könyv tíz év alatt elfogyott, 2013-ban Halmos Béla meghalt, helyette Szirtes Edina Mókus lépett a csapatba. Szóval tavaly úgy éreztük, ismét ideje új felvételt készítenünk. Tényleg naprakész lemez lett, úgy szól, ahogy el sem tudtuk volna képzelni. A dallamok, a versek, az általam énekelt versek teljesen azonosak, az aranzsman változott. Az egész egy nagy, komoly művé lépett elő. Egy ilyen, harmincéves folyamatot az embernek ritkán adatik meg megélnie.

– Van olyan gondolata Pál apostolnak, amely megragadta?

– Épp egy olyat fogok mondani, ami egyébként az általam énekelt levelekben nem szerepel. Így szól: „Az időt jól értékesítsétek.” Sinkó István a koncert hatására festett egy képsorozatot Pál leveleiről, és azt mondta, választhatok magamnak egyet. A képen néhány írott sor is van, többek közt ez. Számomra ez kulcsmondat, ami rámutat, hogy az időt értékké kell tenni, különben ki is szállhat a kezünkből. Mert az idő az csak ilyen: el lehet pazarolni, vagy meg lehet ajándékozni vele valakit. Maga az értékesítés szó is érdekes. Épp nemrég egy másik képzőművész barátomtól kérdeztem, hogy nem bosszantja-e, amikor azt mondják, értékesítették egy képét. Miért nem azt mondjuk, eladták? Az értékesítés úgy hangzik, mintha az adott mű akkor nyerné el az értékét, ha pénzzé válik. Kétlem, hogy Pál ilyesmiken gondolkodott, de azt kérdezte, mi ragadott meg. Sinkó István képe azóta ott lóg az ágyammal szemben, minden nap látom.

– Először lett igazán lelkes a beszélgetés alatt, ahogy erről beszélt. Mi hozza még így lázba?

– Most éppen a Művészetek Völgye sajtótájékoztatója után beszélünk, nemrég ismertették a programokat, ez is fellelkesít.

– A Művészetek Völgye ikonikus helyszíne a Kaláka Versudvar, amely kapcsán a szervezők azt hangsúlyozzák, hogy mindig képes megújulni. Hogy csinálják?

– Talán azt is mondhatom, hogy nem nehéz feladat, hiszen ez nem annyira specializált udvar, a költészetbe és a zenébe nagyon sok minden belefér. A programok szerkezete nagyjából azonos, de valóban, mindig meghívunk egy új költőt vagy énekest, idén például a Romengo is eljön, akiknek az énekese, Lakatos Mónika idén Kossuth-díjat kapott. A Völgy kapcsán egyébként a szabadságérzésről tudok beszélni, olyasmiről, amit az év egyéb napjain nem feltétlenül van lehetőségünk megtapasztalni. Egészen különös ajándék, hogy bejárhatom a különböző helyszíneket, belehallgathatok mások előadásaiba, hogy megtudjam, ki mivel foglalkozik éppen. Ezek fontos pillanatok számomra. Hihetetlen mennyiségű és minőségű előadás lesz, most hallottam, milyen remek dolgokkal készül például a Petőfi Udvar. De említhetném a táncházas programokat is.

– Apropó, táncház. Nemrég volt ötvenéves a mozgalom, amely nem sokkal a Kaláka megalakulása után született meg, és később is gyakran keresztezték egymás útjait.

– Párhuzamos volt, valóban. Halmos Bélával, Sebő Ferenccel és a testvéremmel, Vilivel már a hatvanas években, még a Kaláka előtt együtt játszottunk a Műegyetemi Szimfonikus Zenekarban. Ezt persze nem jegyzi a zeneirodalom, de a mi kapcsolatunk már jóval korábban kezdődött.

– Mit gondol, mi lehetett az oka annak, hogy a mozgalom vagy a Kaláka így rezonált a társadalommal?

– Őszintén szólva még nem gondolkodtam ezen, de bizonyára volt az országban erre egyfajta igény. Szerintem Sebő és Halmos is fokozatosan ébredt rá erre, hogy micsoda kincsek rejtőznek a magyarság kultúrájában, és hogy ezeket át kellene menteni. Azt hiszem, volt ennek is valamiféle szabad levegője. Épp a múltkor döbbentem rá, hogy 1969 csak tizenhárom évvel volt ötvenhat után, pedig mi akkor úgy éreztük, hogy már bőven a hátunk mögött van. Hiába éltünk talán kicsit túlszabályozott világban – a Kaláka és a táncházmozgalom is –, mégis egyfajta szabadságérzést élhettünk meg és közvetítettünk. Nem véletlen, hogy a hetvenes években a lemezgyárral is csak nehezen jutottunk dűlőre. Nem fértünk bele a struktúrába. Hiszen volt könnyű- meg komolyzene, köztes műfaj nem létezett. Kifli vagy zsemle, ahogy az akkori kabarétréfa mondta. Persze, erről egy társadalomkutató többet tudna mondani.