Kultúra

A város bőre, acélpántokkal összeszorítva

Andreas Fogarasi kiállítása a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóhelyén

Skin Calendar – A város bőre címmel látható kiállítása Andreas Fogarasinak a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóhelyén.

A város bőre, acélpántokkal összeszorítva
A múlt építészetének darabkái jelennek meg a műveken
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

A művész egy olyan vállalkozásba fogott, amely akár végtelen történet is lehet. A múlt építészetének darabkáit, lebontott épületek alkotóelemeit, közös emlékeinket gyűjti össze, majd rendezi
geometrikus alkotásokká.

A Lajos utcában, Óbuda, sőt, talán a főváros legrégebbi házában lévő kiállítóterekben látható Andreas Fogarasi tárlata. Olyan falak között, amelyek évszázadokról tudnának mesélni. Olyan időkről, városképekről, épületekről, amelyeknek már alig van nyoma, esetleg egy-egy metszeten, erre sodródó császári hadmérnök rajzain, rézkarcain láthatók jól-rosszul ábrázolva. Hiszen különösen az épített környezet változik folyamatosan, többnyire az ember akaratából, elképzelései szerint. Némely épület megmarad, a többit korábban elemeire bontották és sokszor beépítették egy új elgondolásba.

Most már ez is megváltozott, egyszerűen nincs idő a bogarászásra, téglapucolásra. Egyszerűen jön egy nagy gép és ledarálnak mindent, követ, téglát, fát, vasat, cserepet. Aztán elviszik valahová jó pénzért, azzal a földdel együtt, amit a kötelezően megépítendő mélygarázsok miatt még ki kell szedni. Nem egyszer láthatjuk azt is, hogy nem csak a tarkabarka, hetvenes években divatos fürdőszobacsempék jutnak ilyen sorsra, de nem kegyelmeznek a nemesebb anyagoknak, sokszor művészek által előállított muráliáknak sem. Megy minden a darálóba.

Ezt vette észre az 1977-ben, Bécsben született, 1995-től kiállító Andreas Fogarasi is, aki az osztrák főváros képzőművészeti akadémiája után építészi tanulmányokat is folytatott. Évekkel ezelőtt belevágott ebbe a nagy, soha véget nem érő projektbe, ilyen szemmel nézi most ezen a tárlaton szülővárosát és Budapestet is.

Mindkét helyen megfigyelhető például a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben felhúzott monumentális, modernista épületektől való szabadulás: ezek egyrészt nem képviselnek ma már vállalható esztétikai minőséget, másrészt a beléjük épített anyagok romlása miatt sokszor többe kerülne a felújításuk, mint a bontás és az új megépítése.

Tehát jöhet a daráló, de mielőtt még megérkezne, Andreas Fogarasi „mintát vesz” az épületből, kiemel olyan legtöbbször síkszerű darabokat, amelyeket összecsomagolva, egymásra helyezve és acélpánttal mondhatni örök életűvé téve, emléket állít az elpusztítottnak. Lehet, hogy ezek esztétikailag, építészeti szempontból nem voltak értékes épületek (mint például a Gazdasági Minisztérium Margit körúton éktelenkedő, mostanra szerencsére eltüntetett tömbje, vagy a Fogarasi által a kiállításon dokumentumokkal is bemutatott egykori KISZ székház), de mégis csak volt, generációk látták nap, mint nap, vagy esetleg élték le benne fél életüket.

A kiállítás földszinti részén többségében a Kilenc épület lecsupaszítva (Nine Buildings Stripped) sorozatból látunk epizódokat. Többek között olyan „történelmi” épületek átalakításából, mint a prágai InterContinental, vagy az Arany Prága Hotel. Az előbbiből kerámialapok, utóbbiból faanyag lett összeszorítva egy acélpánttal. A bécsi, pontosabban Pötzleinsdorfban álló egykori Villa Hanninak a csempéit használja fel a dokumentáló alkotásához.

Vannak érdekes párosítások is: a bécsi melegbár, a Wiener Freiheit lecserélt festett, lakkozott tolóajtajára a saját pinceraktárának alig lekezelt faajtaját tette rá. Utóbbin ott a C+M+B (Christus Mansionem Benedicat) Krisztus áldja meg e hajlékot rövidítés és az 1993-as évszám az ismert módon, krétával felírva. Három, hasonló elgondolással készített videóesszé látható még a földszinten. Az egyik laptévén egy nagy, vasbeton monstrum kezdeti állapotát láthatjuk, amit 2011-ben Santiago de Compostellában az új városközpontnak szántak, de még nem valósult meg.

A másik képernyőn egy vándorcirkusz bontását követhetjük, amely ugyan még visszajöhet majd, de az egészen biztos, hogy nem lesz még egyszer ilyen módon felállítva. Harmadikként egy vallási körmenet virágszőnyegének a feltakarítását filmezte le a művész, amit egy esztendő múlva megint csak előállítanak majd a hívek, de az is részleteiben biztosan különbözni fog a most látottól.

Az emeleten mindjárt öt, a hatvanas évek közepén készült, még a Képcsarnok Vállalat által forgalmazott rézkarcot találunk. A téma a nagy szocialista építkezések megörökítése, így az erősen közepes mesterek többek között a Tiszalöki Vízerőművet, a Miskolci Egyetem szintén 1965-ben emelt tömbjét próbálták megörökíteni. Fogarasi aztán a rézkarcokat fémlemezből hajtott, „borítékokba” tette. Mi pedig eldönthetjük, hogy ezek a borítékok nyílnak, vagy záródnak éppen.

Van itt egy bő negyedórás videó is, ami éppen a magyar fővárosban zajló átalakításokat sorolja fel, a metróban zajló munkálatoktól kezdve. Az emelet egyik szobájában pedig egy raktár lett kialakítva, ahol nagy összevisszaságban láthatjuk azokat az „emlékdarabokat”, amelyeket Fogarasi mostanában összegyűjtött. Hogy aztán az elpusztíthatatlan acélpánttal megőrizze, dokumentálja azt, ami körülöttünk szinte észrevétlenül elvész.

A kiállítást május 22-ig lehet még megnézni Óbudán, a Lajos utca 158. szám alatt. 

Kapcsolódó írásaink

Kanadai magyar alkotások Ottawában

ĀKortárs kanadai magyar művészek munkáiból nyílt május végéig megtekinthető kiállítás Interpretációk a Diefenbunkerre címmel Ottawában

Európa Digitális Kincsei a Várkert Bazárban

ĀA Száműzetés, migrációs hullám és szolidaritás: A digitális kincsek feltárása című transzmédiatárlat az Európa Digitális Kincsei című kiállítássorozat második része.