Kultúra
„Én is csak egy szerény eszköz vagyok az Úr kezében”
– Harminc éve kezdett el foglalkozni azzal, hogy különböző leveleket mintázó kerámiákra ír bibliai idézeteket, többek között e művei láthatók most a székesfehérvári tárlaton. Honnan jött ez az ötlet?
– Ennyi év távlatából ezt már nem könnyű felidéznem. Az biztos, hogy mindig is nagyon szerettem a természetet, gyerekként egyfolytában tücsköt-bogarat, csigákat, kavicsokat meg virágokat gyűjtögettem. Amikor megszólított Isten igéje, valahogy minden megújult tartalommal telt meg, újból felfedeztem a teremtett világ gyönyörűséges voltát. Ahogy elmélyültem a Biblia igéinek olvasásában, a napsugárnak, a víznek, a szél minden rezdülésének örülni tudtam már. Így csodálkoztam rá a falevelek erezetére is, hiszen nincs belőlük két egyforma. Így fonódott bennem össze a két fogalom, hiszen a magyar nyelvben a levél nemcsak a növényekre utal, hanem az üzenethordozókra is, a bibliai levelek pedig Isten üzenetei.
– Mi alapján választja ki, hogy az adott formára mely üzenet kerül?
– Ez egyfajta kölcsönhatás. Ha például azzal az igével foglalkozom, hogy „Isten a mi pajzsunk és erősségünk”, akkor egy pajzs formájú levelet keresek hozzá. Ha a szeretetről szeretnék üzenetet átadni, szív formájút választok. Míg egy egyszerű áldás levél esetében bármilyen alakú megfelelhet. Ez néha ösztönös, máskor a tartalom és forma harmóniáján alapul.
– Spányi Antal megyéspüspök a kiállítás megnyitóján úgy fogalmazott, hogy az ön alkotásain keresztül megláthatjuk a teremtő Istent, ami egybevág az ön szándékával. Viszont ez egy roppant nagy feladat. Amikor alkot, érzi ezt a terhet?
– Csodálattal tapasztaltam az elmúlt harminc évben, hogy az alkotás még könnyebbé vált: semmi küszködés, semmi erőlködés nincs bennem. Nem nyomaszt kényszer, hogy miként legyek modern, különleges, vagy hogyan kelljen megújulnom. Általában – úgymond – felülről kapom az ihletet, a gondolatokat, lélekben elmélyülve. Ha igehallgatás vagy olvasás közben megérint és fontossá válik egy részlet, elindítja a fantáziámat, elém kerül a mű képe, és az már tulajdonképpen készen is van. Az én dolgom csupán csak annyi, hogy leüljek, és anyagban megvalósítsam. Ilyen egyszerű. Ha nincs mondanivalóm, nem kapok inspirációt, csak azért, hogy jelen legyek valahol, nem adok be munkát, nem készítek fölöslegesen valamit, akármit. Viszont annak a felelőssége, amellyel Urunk megbízott, hogy vigyük az Evangélium jó hírét széles e világba, akár a művészet nyelvén is, olyan teher, amelyet önként és örömmel vállalok.
– Miért éppen a Ne féljetek mondatot választotta a tárlat címének?
– Mert sajnálatos módon aktuálissá vált. Az elmúlt években a járvány vette körül az életünket, most pedig a szomszédban zajló háború ad okot félelemre. Jézus azt mondja, hogy lesznek ugyan járványok és háborúk, de nem kell félnünk, mert mindezeknek meg kell történniük. Ez a mondat egyébként is sok helyen jelen van a Bibliában. Ha a szörnyűségek ellenére hiszünk benne, hogy a világ végezetéig velünk marad – ahogyan megígérte –, a félelmünket kioltja az Isten könyörülő szeretete. A legutolsó munkám, amelyet kifejezetten erre a kiállításra készítettem, két megtépázott levelet ábrázol, az egyiken a háborúról, a másikon járványokról szóló üzenet olvasható. Épp a minap tartottam egy tárlatvezetést, ahol az egyik résztvevő a végén azt mondta, a kiállított több mint ötven munkámból ez utóbbi fogta meg a leginkább.
– Milyen visszajelzések jutnak el önhöz egy-egy tárlat alkalmával?
– Tudjuk, ahogy a levelek közt nincs két egyforma, úgy az emberek között sincs. Senkinek sincs a homlokára írva, hogy milyen lelki identitással rendelkezik. Persze azok, akik Isten és az Ige közelében élnek, lélekben és imádságban élő hittel kapcsolatban vannak az Úr Jézussal, nagy empátiával és örömmel fogadják ezeket a számukra megerősítő, lélekemelő alkotásokat. De nem titkolt célom, hogy a keresőket, kételkedőket is közelebb segítsem a hithez. Ha csak egy ember lelkét sikerül megérintenem, már nem volt hiábavaló a munkám.
– A művészetet sokan puszta önkifejezésként definiálják, de az ön értelmezésében ezek szerint egy közösségi tevékenységről van szó.
– Az Úr akarata az, hogy mindenki úgy gazdálkodjon a neki adatott tehetséggel és tudással, hogy azzal ne csupán öncélúan alkosson, hanem mások hasznára és az Isten dicsőségére legyen. Ha mindenki a maga helyén, tisztességgel, lelkesedéssel, tökéletességre törekvéssel és örömmel végzi a saját munkáját – legyen az bármi, akár egy ebéd megfőzése –, akkor fölvirágzik az élet körülöttünk. Így én sem a tehetségemet akarom csillogtatni, hiszen én is csak úgy kaptam, annyit, amennyi adatott. Nem elismerésekért dolgozom, szolgálatként, küldetésként tekintek a munkámra, azzal a céllal, hogy az Isten üzenetét továbbítsam.
– Említette a tökéletességre való törekedést. Előfordul, hogy elégedetlen?
– Ha mindig tökéleteset alkotnánk, nem is emberből volnánk. Igen, előfordul. Nem tehetek mást, mint hogy azt a belső gondolatot, amit megkaptam, megpróbálom a lehető legjobban kifejezni egy adott technika eszközével. Az elmúlt évtizedekben többféle technikával kísérleteztem, de bármelyikről volt is szó, csak eszköznek tekintettem. Hiszen én is csak egy szerény eszköz vagyok az Úr kezében. Ezért minden munkámra ráteszem: S. D. G. Soli Deo Gloria, azaz Egyedül Istené a dicsőség.
– Több mint öt évtizede alkot. Mivel szeretne még foglalkozni?
– Ha a főiskolai éveket is beleszámolom, akkor megvan az már hat évtized is. Ennek az első fele, ahogy nevezem, egyfajta félig alvó lelkiállapotban telt, de persze azokat a munkáimat sem tagadom meg. Ha minden jól megy, és az Úr is úgy akarja, jövőre egy életmű-kiállításon bemutathatom az első harminc évemet is. Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok, éppen nyolcvanéves. Amíg az Úr ad mondanivalót és erőt, addig – úgymond, már kifelé bandukolva a földi életből – örömmel és hálaadással dolgozom, és elkészítem azt, amire megbízást kapok. A maga idejében tudtomra fogja adni, hogy mikor kell abbahagynom. Én pedig tudomásul fogom venni.