Kultúra

Miattunk vesznek ki a színek a világból

Miért mondunk időnként olyasmit, amit nem is gondolunk komolyan? Miért hazudjuk, hogy minden rendben van velünk, ha közben nem érezzük úgy, hogy jól vagyunk? Miért nem figyelünk oda, hogy mások mit mondanak nekünk? Honnan ez az örökös késztetés az emberekben, hogy időről időre saját maguk miatt érezzék rosszul magukat? Ezeket a kérdéseket veti fel Mike Mills legújabb filmje, a C’mon C’mon – Az élet megy tovább, amely a hazai művészmozikban továbbra is látható.

Miattunk vesznek ki a színek a világból
Joaquin Phoenix és Woody Norman alakítja a történet két főszereplőjét
Fotó: A24

A történet főszereplője Johnny (Joaquin Phoenix), egy agglegény férfi, aki egy rádiónak dolgozik, és az országot járja, hogy gyerekeket interjúvoljon meg arról, milyen elképzeléseik vannak az Egyesült Államok és saját jövőjükről, hogyan látják, mit kellene jobban csinálniuk a felnőtteknek. A szemmel láthatóan magányos, érzelmileg megrekedt férfit hamarosan megkéri testvére (Gaby Hoffmann), hogy vigyázzon a kilencéves fiára, Jesse-re (Woody Norman), amíg a távol élő, mentális gondokkal küzdő apjának megpróbál segítséget nyújtani. Jesse azonban nem egy átlagos kilencéves: meglepően érett gondolkodásával, kíméletlen éleslátásával időnként úgy tűnik, többet ért a felnőttek viselkedéséből, mint ők maguk.

Két sebzett, két megértésre és barátságra vágyó ember kapcsolatának alakulását követhetjük nyomon, és mindkettejüknek van mit tanulnia a másiktól. Jesse ugyanis, bár észreveszi, ha a felnőttek titkolóznak előtte és kitérő válaszokat adnak egy kínos kérdésre, közben saját félelmeivel is ugyanezen rossz minták alapján próbál megbirkózni. A harag, a bánat elfojtásával, hallgatással és bezárkózással.

Mike Mills forgatókönyve kifejezetten didaktikus. A főszereplők maguk is, bár már a film viszonylag korai pontján felismerik az alapvető problémát saját kapcsolataik-ban, hogy tudniillik az emberek nem kommunikálnak megfelelően. Ettől a több mint másfél órás alkotás hangulata némileg olyanná válik, mintha egy kommunikáció szakos hallgató próbálná meg a tanulmányait filmbe önteni, de ez mégsem válik élvezhetetlenné. A film ugyanis tisztában van önnön didaktikusságával, így például az a jelenet, amikor Johnny egy kommunikációs tankönyv gyakorlófeladata alapján kér bocsánatot a kisfiútól, az egyik legszebb pillanattá válik. Mike Mills ugyanis azt üzeni, hogy meglehet, az emberi természetünkből teljességgel nem tudunk kivetkőzni, a berögzült rossz szokásainktól nem tudunk megválni, de ha legalább néha megpróbálnánk úgy kezelni a problémáinkat, ahogy azt elméletileg kellene, már könnyebb lehetne az életünk.

A film tehát elsősorban az értelmünkre hat, az elégtelen kommunikációs mintáinkra való módszeres utalások mellett folyamatosan könyvfejezetek hangzanak el, gyermekirodalomtól kezdve szociológiai esszéken át, ami értelemszerűen tovább erősíti a didaktikusság érzését. Mind-emellett azonban az érzelmeinket is megpróbálja elérni, igaz, kevesebb sikerrel. Johnny és Jesse kapcsolata valóban szép és tanulságos, de ez nem az a film, amelyhez egy csomag zsebkendőt érdemes bekészíteni.

Mindig érdekes kérdés, hogy miért dönt úgy egy rendező, hogy fekete-fehérben viszi vászonra a történetét. Ennek értelemsze-rűen különböző okai lehetnek, Mike Mills ez esetben a film központi témáját próbálja felerősíteni. Robbie Ryan operatőr képei ugyanis csak ritkán gyönyörködtetőek, a színek hiánya sokkal inkább azt az érzést erősíti fel, hogy a világ csakis saját magunk miatt válik szürkévé. A napsütötte Los Angelesben játszódó jelenetek például valósággal kínzóak a néző számára, mert tudja, hogy a környezet, ahol a két főhős kissé melankolikusan bandukol, valójában aranyszínben pompázik. Csak ezt a főszereplők nem látják.

Mindezt tovább erősíti a kamera meglehetősen statikus használata, az esetek jelentős részében rögzített, merev beállításokban látjuk a szereplőket, ha megmozdul a kép, akkor is nagyon lassan. Ettől egy ponton már azt érezhetjük, hogy mi, nézők valamiféle láthatatlan kísértetként vagyunk jelen a főhősök mellett, és ha akarnánk, sem léphetünk ki, végig kell néznünk botladozásaikat.

Joaquin Phoenix-szel értelemszerűen nem lehet mellényúlni, Johnny karakterét annak ellenére kelti életre remekül, hogy a férfi voltaképpen a film első percétől az utolsóiig nem él át jelentős érzelmi kitörést, mindvégig megmarad ugyanannak a melankolikus, jó humorú alaknak. A nővérét alakító Gaby Hoffmann ehhez képest már egy jóval hitelesebb, mondhatni, hús-vér nőt játszik, kiválóan. A két felnőttet azonban messze elhomályosítja Woody Norman a kissé különc kisfiú, Jesse-ként. Ritkán látni ilyen remek alakítást gyerekszínésztől.

C’mon C’mon – Az élet megy tovább (C’mon C’mon)
Amerikai filmdráma, 2021., 108 perc
R.: Mike Mills
10/7

Kapcsolódó írásaink

Giotto freskói a mozivásznon

ĀA húsvét áll A művészet templomai sorozat új filmjének középpontjában – Egyes alkotók habitusától és a korszaktól is függ, hogyan jelenítik meg ugyanazt az evangéliumi helyet