A falu, amely mellett csak úgy elhajt az ember

A magyar Felvidékre tartó utazó a körgyűrűn szokott elhajtani Pozsony mellett, már ha nem ott, az egykori koronázóvárosban akad dolga. Így aztán elsuhan a hajdan színmagyar Pozsonypüspöki mellett is, amely 1972. január elsejétől a főváros része, és azóta szlovák többségű a lakossága is. Csak a régi temető mutatja, hogy itt valamikor magyar falu volt.

Ez a Mramorová és Šamorínska utcák között lévő temető azonban nem is olyan régi, hiszen még az ötvenes években felszámolták az 1888-ban megnyitott elődjét, eltüntetve annak összes sírkövét. Püspöki első temetője az 1221-ben írásban is említett templomának környékén lehetett, erre már csak a Szent Miklós-templom melletti néhány régi sírkő emlékeztet. A Pozsonytól délkeletre, hét kilométeres távolságra lévő falu a kezdetektől fogva az esztergomi káptalan birtoka volt, talán ezért is olyan a neve, amilyen.

Bár a mindenkori magyar prímás székhelye Esztergom volt, a százhúsz kilométeres távolság nem akadályozta meg Batthyány József érsek urat (aki 1776 és 1799 között volt a magyar katolikus egyház első embere), hogy barokk palotát és nyaralókastélyt építtessen ide. Ugyan Bél Mátyás, aki 1749-ben Pozsonyban halt meg, már emlegetett egy érseki nyaralót itt, de a kápolnával összekötött érseki kastélyt és a kétemeletes, téglalap alakú barokkos nyaralót Batthyány érsek úr emeltette. Az építkezésben minden bizonnyal nagy segítségére volt Ormosdy István itteni tiszttartója is, akit mint a falu népének sanyargatóját őrizte meg Püspökiben az emlékezet.

Persze a falut sanyargatta más is, az 1404-es években a garázdálkodó husziták ellen földvárat is kellett építeniük, ahonnan az akkor ellenük harcoló Hunyadi János is keltezett leveleket. Az utolsó Bécs elleni török támadás során, 1683-ban teljesen el is pusztult a falu, de az 1704-ben mellette zajló kuruc–labanc összecsapásnak is megvoltak a következményei. Később, 1714–15-ben pestis pusztította a sok háború után magához térő települést, majd 1859-ben egy nagy tűzvész miatt kellett újjáépíteni a házak nagyobbik részét. Aztán az esztergomi érsek is adogatott el földjeiből, így lett birtokos a falu határában a már emlegetett tiszttartó, de megvetette lábát a Chernel, a Galgóczy és a Draskovics család is.

Kúriáik jórészt már csak régi fényképeken léteznek, de a kastély és nyaraló sem áll már a régi formájában. Az érseki birtokokat ugyan 1911-ben Lónyay Menyhért, a hasonló nevű miniszterelnök fia vásárolta meg, de aztán jött Trianon: míg 1910-ben a nagyközség 2148 lakójából 2053 volt a magyar, addig 2011-ben a 20 611-ből már csak 2231 ember vallotta meg magyarságát. Ahhoz, hogy így alakuljanak a számok, ahhoz kellettek a Benes-dekrétumok is, amelyek alapján huszonkilenc magyar családot telepítettek Csehországba, kilencvenötnek meg az összekapkodott holmijával, földjét, házát és állatait hátrahagyva, Magyarországra kellett jönnie.

De ekkor már a pozsonypüspöki temető egyik legismertebb lakója, Kucséra József hetven esztendeje örök álmát aludta. Az egyszerű, fehér márvány kereszt felirata szerint 1814-ben született, tehát harmincnégy esztendősen harcolt a szabadságharcban. Lengyelországban látta meg a napvilágot, onnan érkezett, hogy küzdjön a magyar szabadságért. Amikor a túlerő győzött, itt maradt, és Pozsonypüspökiben találta meg az otthonát, utódai tehetős emberek lettek. Ami örvendetes, hogy leszármazottjai hetedíziglen még mindig itt élnek a településen. Sírját minden esztendőben együtt koszorúzza meg a pozsonyi lengyel és magyar nagykövetség katonai attaséja.

Itt nyugszik aztán Szijjártó Jenő zeneszerző is, aki Kodály tanítványa volt, népdalgyűjtő és a felvidéki magyar kórusmozgalom alapítója, motorja. Ő 1919-ben született Gölnicbányán, kilencedik gyermekként egy tízgyermekes családban. Apja városi mérnök volt, aki Trianon hírére kidöntötte a városka főterén felállított csehszlovák zászlót. Ezért aztán elvesztette állását, és a család nem kapta meg a csehszlovák állampolgárságot. Az apa vízvezeték-szereléssel próbált a felszínen maradni, de szinte nyomorgott a nagy család. Jenő kilencéves volt, mikor Nyitrára költöztek, ahol anyja muzikalitását örökölve egy kölcsönzongorán tanulni kezdett. De csak 1941-től tanulhatott tovább, apja halála (1937) után ekkor kapták meg az állam-polgárságot.

Azonnal felvették a pozsonyi konzervatóriumba zeneszerző szakra, ahol már Nyitra környéki népdalokat jegyzett le diáktársaitól. Később átvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, zongora szakra, ahol heti egy alkalommal járhatott Kodály népdalelemző óráira. Az ostrom idején Budapesten éhezett, majd hazatért édesanyjához Nyitrára, de hiába akart beiratkozni a pozsonyi zeneművészeti főiskolára, ezt a pesti tanulmányai miatt nem tették neki lehetővé. Sőt, 1951-ben kapott csak képzettségének igazán megfelelő állást, a pozsonyi rádió zenei szerkesztője, majd rendezője lett. Időközben bekerült a Csemadok vezetésébe is, majd 1953-ban megalapította a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttest, a Népest, amelyet aztán éppen nagy sikere miatt két év után megszüntetett a hatalom. Így Szijjártó hozzálátott a gyűjtéshez, Nyitra vidékén és Gömörben vagy félezer népdalt jegyzett le és rögzített. Ezek közül többet feldolgozott kórusműnek is, ebben a műfajban végül mintegy hatvan alkotását ismerjük.

Legnagyobb sikerét az 1961-es zselízi fesztiválon aratta, amikor is az évtizedek óta először engedélyezett magyar tömegrendezvényen a záró összkórust vezényelte. Ugyancsak emlékezetes siker volt ez az összkórus, az ezerkétszáz zengő torok az 1964-es galántai Kodály-napokon is, amelynek állandó szervezője lett. Végül még abban az esztendőben megszervezte a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarát is, külön odafigyelve a karvezetők képzésére. Szijjártó 1986-ban halt meg. Egy igazi munkás élet állt mögötte.