A soha el nem készült nagyregény

A Magyar Napló Kiadó gondozásában megjelent könyv a Prima Primissima díjas szerző elmúlt években keletkezett rövidprózáit gyűjti egybe. E szövegeket olvasva pedig joggal lehet az az érzésünk, hogy nem egy koherens gyűjteménnyel van dolgunk, amelyben az adott írások egymásból következnek vagy pedig oda-vissza hatnak. Minden szöveg egyedülálló, önnön törvényei vannak, és a szerző életének egy adott pontját rögzítik le az időben, a hangsúly azonban nem annyira az elmesélt történeteken van, sokkal inkább azon, Ferdinandy milyen tudatállapotban idézi fel őket most, napjainkban.

A Miamiban élő, nyolcvanhat éves szerző a nyugati magyar emigráció egyik utolsó élő képviselője: ötvenhatban hagyta el Magyarországot, tizenegy évig élt Párizsban, harminchat éven át tanított Puerto Ricóban, kétezer óta pedig Miamiban és Budapesten él kétlaki életmódot, igaz, a járvány miatt már hosszú ideje nem tudta meglátogatni hazáját.

A Tambo egyik visszatérő motívuma a soha el nem készült nagyregény, a mestermű, amelyben a sokszínű életút valamennyi fontos felismerése, a korszakra, Magyarország közelmúltjára és az emigráns létre vonatkozó tapasztalatok egy történetté állnak össze. Mert írjon bármiről is Ferdinandy, legyen szó akár egy elfeledett rokonról, Sárikáról, az amerikai választásokról, a kétnyelvűség elviselhetetlenségéről, a karanténélet nyűgeiről, az évek óta nem látott unokákról, csípőműtétről, az életmű értékeléséhez való szüntelen visszatérés – amely koherencia híján az egyetlen állandóság a könyvben – egyfajta kupolaként fedi le a rövid szövegeket.

Ferdinandy egyrészről adalékokat, elfelejtett részleteket kínál fel irodalmi műveinek kiegészítéseként, „fehér foltokat” próbál besatírozni, üres helyeket kitölteni. Másrészről azonban ezek nem csupán adalékok az életmű mellé, hanem egyszersmind az idő múlásával megbirkózni kívánó szerzői tudat rekonstrukciós harca, próbagyakorlata.

Ez pedig különleges intimitást kölcsönöz a kötetnek, az olvasó ugyanis hamar felismeri, hogy nem minden esetben az író, hanem időnként a magánember legbelső gondolataiba, félelmeibe nyer bepillantást.

A könyv olvasásához érdemes elképzelni mindenek előtt a következő képet: egy nyolcvanhat éves író ücsörög csendes dolgozószobájában az íróasztalnál a napsütötte Miamiban, és két újabb irodalmi alkotás között megpróbálja felidézni a tőle időben és térben egyaránt kimondhatatlan messzeségben lévő embereket, helyszíneket, összefüggéseket – röviden: a történeteket. Ennek fényében lesz igazán érthető a kötet címe, a Tambo ugyanis egy kecsua indián kifejezés, amely pihenőt és raktárt is jelent.

Ferdinandy kötete nem szigorú értelemben vett szépirodalmi alkotás, nem úgy kell olvasni, ahogy egy regényt, de még csak nem is úgy, ahogy egy novelláskötetet. Kifejezetten az a könyv, amelyből bármikor ki lehet lépni, és bármikor visszatérhetünk hozzá, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk.