Kultúra
Napsütés, tengerpart és emberi gyarlóság
Martin Parr művészetének az esszenciáját adja a Műcsarnok legújabb kiállítása, a Strand az egész világ – A szerző valósággal kajánkodik a rossz ízlésen és a sztereotípiákon
Martin Parr 1952-ben született Nagy-Britanniában, a Surrey megyei Epsonban, és már gyermekként megismerte a fotografálást George nagypapája jóvoltából. Aztán egy tengerparti kempingben vállalt nyári munkát a hatvanas évek elején. Azt tudnunk kell, hogy a szigetországban bárhonnan a tengerpartig a leghosszabb út mindössze százhúz kilométer.
Az is fontos, hogy az éghajlat nem teszi lehetővé az általunk ismert strandolást, az angolok, mint ahogyan az Parr képein is tetten érhető, inkább felöltözve tartózkodnak az ország déli részén is a tengerparton. Így tehát a jó öreg Angliá-ra nem vagy csak részben igaz az a kitétel, hogy a strandon óhatatlanul előjönnek azok a testi tökéletlenségek, amelyeket oly gondosan igyekszünk eltakarni különféle trükkökkel, ruhadarabokkal.
Parr, aki kezdetektől fogva „kajánkodik” az emberi gyengeségeken, a rossz ízlésen, a sztereotípiá-kon, valósággal lubickol a világ strandjain található ilyen lehetőségekben. Miután 1970 és 1973 között egy fotóiskolában elsajátította az alapokat, rögtön munkába is állt, az első, strandfotókat tartalmazó albuma 1986-ban jelent meg.
Abban az esztendőben váltott színes filmre, ami mégiscsak használhatóbb ilyen témákhoz, és a Liverpool melletti New Brighton tengerpartját járta masináival, ahol meglehetősen kevés a napsütötte órák száma, de hát az angolok amúgy is inkább társadalmi életet élnek strandjaikon, nem napozni járnak oda. Angliában (a már emlegetett New Brighton, a valamivel kellemesebb éghajlatú Margate, Eastbourne és Paignton strandjain) jobbára idős emberekkel találkozik Parr, akik a régies fürdőházak közé elhozzák magukkal divatjamúlt ruháikat, tárgyi világukat.
Hogy munkáival miért is nem találkozhattunk eddig Magyarországon, azt nem lehet tudni, de jobb később, mint soha. Mert kevés ember van, aki mosolygás nélkül végig tudja nézni a műcsarnokbeli kiállítását, viszont annál többen vannak, akik akár hangosan is felkacagnak egy-egy képe előtt. Mert Parr a maga finom módján igencsak kegyetlenül tudja megmutatni a szomorú, de azért valahol megmosolyogtató valóságot.
Parr a hűvös angol tengerpartok után nyakába veszi a világot, láthatóan élvezi azt, hogy elkaphat egy-egy pillanatot, „lőhet” egy-egy olyan fotót, amelyen ott van valami gyarlóságunk. Mint azon az 1998-ban Miamiban készült képen, ahol egy amerikai zászló csillagait és sávjait mutató fürdőnadrágban bizony egy nem ilyen fennkölt dologhoz illő hátsó felet láthatunk.
A kiállításon vagy két tucat tengerparti pihenőhelyen fordulhatunk meg Parr jóvoltából. Igaz, a kamera keresőjébe néző fotóst nem a természeti környezet, az ilyesfajta szépségek érdeklik, hanem a látogatók. Néhány példa. Az indiai Goában 1993-ban egy szent tehén cammog az euró-pai poszthippi strandolók között. A szlovéniai Piran kikötőjében 2004-ben egy erősen őszülő „bonviván” csapja a szelet egy tinilánynak. Floridában 1997-ben kipával a fején Weiser úr szundikál az újságok tőzsdei jelentésein, míg neje Meg Berenson Silvana című szerelmi ponyváját olvasgatja. A Copacabanán 2007-ben az erősen pocakos úr mellett kisportolt párja tusol, a kínai Beidaihe strandján, Pekingtől kétszáz kilométerre autóbelsők helyettesítik 2010-ben is az úszógumikat, és a felépített sziklák mellett még hullámlovaglásra is van lehetőség a modern technika jóvoltából.
A pesti tárlatot reklámozó, tényleg elég erős fotón, a spanyolországi Benidormban készült képen egy késpengényi, de rúzsozott szájú, szedett szemöldökű spanyol hölgy fejét látjuk. Szemét búzavirágkék, műanyag szemvédő takarja, ami semmit sem tud enyhíteni kemény, férfias vonásain.
Ugyancsak erős képet készített 1985-ben New Brighton mólójánál, ahol egy láthatóan régen beindított markoló rozsdásodó lánctalpa előtt, a betonra tett törülközőn próbál barnulni egy anyuka. Fejénél kislánya unatkozik két vödörrel és egy homoklapáttal, aminek itt nem sok hasznát veszi.
