„Pityókaország” fővárosa

Alcsík egykori járási székhelyét, a ma is színmagyar Csíkszentmártont 1332-ben, Károly Róbert alatt említik először. Mindig is székely határőrök lakták: főemberek (primores), lófők, tehát lovasok (primipili) és gyalogos katonák (pixodari pedites). Lófőből egy 1570 körüli összeírás tizenötöt talált itt, és ekkor már igencsak védeni kellett a török és szövetségesei ellen a határokat. Szentmárton igazi határőrfalu volt tehát, ahol a peres ügyeket a faluszék vitte, a fontosabb kérdésekben a falugyűlés döntött, a birtokot az elsőszülött fiú örökölte és a fiúgyermekek kevés kivétellel mind katonáskodni voltak kötelesek.

Az Árpádok idején épített első templomát a tatárok dúlták fel 1662-ben. Ekkoriban zajlott Erdély „Mohácsa”, amely a nagyravágyó II. Rákóczi György fejedelem lengyelországi hadjáratával indult, ahol szinte mind egy szálig fogságba esett az addig óvott, fejlesztett erdélyi haderő, az ország ifjúságának színe-virága. De mindez még nem volt elég, mert a rákövetkező öt esztendőben öt fejedelem váltotta egymást, teljes volt a zűrzavar, és hiába folyt a jó magyar vér. Aztán 1662-ben az engedetlenség és az elmaradt adók miatt megérkezett Ali temesvári pasa is, a török fosztogatók mellett pedig Moldvából a szultán pálcája alatt lévő tatárok is a szerencsétlen országra támadtak.

Tízezrek haltak meg, százezreket hurcoltak el rabságba, csak Csíkban huszonhat templomot perzseltek fel. De talán azért arra mégsem volt módjuk és idejük, hogy falakat is a földdel egyenlővé tegyék. Így aztán a szentmártoniak is vélhetően hamar tetőt tettek istenházuk fölé, sőt 1688-ban Botosch István még nagyharangot is öntött neki, amelyet a felirata szerint Literatus Mihálynak, Alcsík akkori főjegyzőjének is köszönhet a sok vihart megélt közösség.

Erdély önállóságának elvesztése után rosszabbra fordult a csíkszentmártoniak sorsa, ezért II. Rákóczi Ferenc kurucai mellé álltak. Még arra is képesek voltak, hogy a labancok által Csíkból elrekvirált marhákat a Nagyerdőnél, a kísérőket széjjelzavarva, visszaszerezzék. Amikor 1714 és 1719 között pestis tombolt a környéken, majd a szűkös évtizedek idején a nyomor ellen úgy védekeztek, ahogy tudtak: fazsindelyeket hasogattak, deszkát fűrészeltek, azzal kereskedtek.

Aztán 1749-re már odáig jutottak, hogy el is bontották (vélhetően szűkössége miatt) gótikus templomukat. Az ekkor felépített új istenházából napjainkban már csak a négy kis fiatoronnyal díszített tornyot láthatjuk, mert a hajót 1802 és 1817 között megint csak átépítették, most már barokkosan. Az amúgy a település központjában álló templom korát az is jelzi, hogy cinterme van, tehát még mindig temető veszi körül. Ezen túl megmaradt a zivataros századokból egy védelmi célokat szolgáló, körülbelül két méter magas, vaskos kőfal is az épület körül.

A szentmártoniak is lázadtak volna 1764 januárjában, de Bécs Mádéfalvánál példát statuált, így megmaradt nekik a „ius murmurandi”, a morgás joga. Bár II. Józsefnak a törökök ellen viselt szerencsétlen háborújában (1787–1790) huszonhét szentmártoni veszett csak oda, a kollektív szabadságjogok lassan elsorvadtak. Mert a Gubernium, a főkormányzóság irányított mindent. Beleszólt a mindennapokba, 1803 áprilisától például kötelezővé tette a csíkszentmártoniak számára is a burgonya, vagy ahogy arrafelé hívják: a pityóka termesztését. Hamar kiderült, az itteni földben igazán jól érzi magát ez a termény, így hát „pityókaországnak” is nevezik mostanára Alcsíkot, különösen Szentmárton környékét.

Az ezerháromszáz lelkes faluba mindezek mellett azért is el kell látogatnunk, mert emlegetett templomában őrzik Erdély egyik legrégebbi Mária-szobrát, amely a mohácsi csata előtti esztendőből való, és most a templom északi falán lévő szoborfülkében látható. Megállhatunk itt a borvíz miatt is, amelynek forrására régen fürdőt is építettek, és amelyet 1906-tól palackoztak is. A templom mellett balról ott áll az egykori, 1840-ben alapított gimnázium emeletes, méretes épülete, ahol az emléktábla szerint Gáll Sándor ezredes honvédképző algimnáziumot működtetett 1848–1849-ben.

Végül Csíkszentmártonba azért is el kell mennünk, mert másképp bajosan tudnánk megközelíteni az Úz folyócska völgyét és a hetvenes évekre kihalt, Úzvölgye nevű falut célponttá lett temetőjével, ahová a Csíkszentmártonhoz tartozó Csobányoson és Akloson keresztül, kanyargós utakon lehet eljutni. De erről sorozatunk egy következő részében olvashatnak majd.