Puha bársony és kemény, csillogó fém kontrasztja

Hagyományos japán festék, középkori fametszetkészítés, bársonyfestés mint anyai örökség, vályogvetés, amelyet a művész a nagyanyjától tanult – a Derkovits-ösztöndíjasok idei kiállításán számosan nyúltak vissza a régi technikákhoz, hogy míves alkotásaikkal mégis valami újdonságot mutassanak a befogadóknak.

A Derkovits Gyula-ösztöndíjat 1955-ben alapította „pártunk és kormányunk” , amelyből mára nemes egyszerűséggel „Derkó” lett. Hogy aztán a néhanapján valóban éhező „proletárművészről” elnevezett díj hogyan maradhatott mindmáig a fiatal, pályakezdő képzőművészek első, fontos elismerése, arra elég válaszul négy szó: mert igény van rá. Nem is feltétlenül arra a bruttó 200 ezer forintos havi összegre, amelyet utal egy esztendeig az állam.

Persze fiatalon minden fillérnek megvan a helye, de talán inkább azért van rá igény, mert ez az első megméretés, és jól mutat ott az életrajz elején, mindjárt a Képzőművészeti Főiskola vagy ma már Egyetem kezdő- és záróéve után a szegény, szombathelyi születésű festő neve. Igen, a tíztagú zsűri, amely csupa szakmabeliből (gyakorló képzőművészek, művésztanárok, művészettörténészek és a minisztérium által delegált egyetlen ember) áll össze, megadja az első elismerést.

A bonyolítást évek óta a MANK, a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. végzi, most első körben száznyolcvan jelentkező küldte el online a portfólióját. Mivel összesen három munkát adhat le egy jelentkező (és ezzel élni is szoktak), így vagy négyszáz mű értékelésével kezdődött a munka. Először 44 főre szűkítették le a keretet, végül ebből került ki az a szerencsés huszonhat, aki aztán majd odaírhatja az életrajza elejére Derkovits Gyula nevét.

A történethez aztán az is hozzátartozik, hogy háromszor lehet egymás után megszerezni az ösztöndíjat, és az első elismerés idején a díjazott nem lehet idősebb 35 évesnél. Így lett a mostani befutók „doyenje” az 1985-ben Kassán született Gúgyela Tamás, aki 2013-ban szobrász szakon végezte el a Képzőt. És még a Felvidéken, a nagyanyjától tanulta meg a vályogvetés technikáját, aztán ebből a szalmatörekkel kevert agyagból készített a tárlatra két szobrot is, amelyek természetességükkel, törékeny szépségükkel állítanak meg bennünket.

Ugyancsak agyagot is használ munkáinak elkészítéséhez a hat évvel fiatalabb, Szatmárnémetiből induló Gáspár Szilárd, aki munkásságában ötvözi a képzőművészetet és a versenyszerű ökölvívást. Ennek pedig az alkotás gyakorlatában találjuk meg a lényegét, amikor a bokszzsák egy agyagtömb, vagy egy falra illesztett vastag, puha agyagszőnyegnek visz be szabályos ütéseket bokszkesztyűs kezével. Az így kialakuló felületet aztán stabilizálja, de magának az akciónak, a performansznak a dokumentálása is érdekes lehet.

Ha már sport, akkor itt van a tavalyi kiállításon is szereplő Jagicza Patrícia Linda is, aki a profi kosárlabdát hagyta ott a Képzőért. A festő szakot 2011-ben végezte el, ez meg is látszik kimagasló mesterségbeli tudásán. De most önmegismerési projektjében visszakanyarodott egy kicsit a sporthoz: régi egyesülete használt kosárlabdáit „hámozta” meg és állította ki. No és meg is festette az eredményt. Ugyancsak a tavalyi Derkón csodálkozhattunk rá a japán gyökerekkel is rendelkező Révész Anna finom vonalaira, aki a mulandóság szépségét örökíti meg tussal és a hagyományos japán gansai festékkel. Lázár Kristóf, aki tavaly végzett a Képző festő szakán, csak szén és papír felhasználásával állít elő hasonlóan magas rajzi minőséget.

Terminátorszerű fegyveres gépembereinek és a hozzájuk tartozó lényeknek (kutyáknak?) precizitása és plasztikus kivitelezése nagy mesterségbeli tudást feltételez. A csíkszeredai Kiss Adrián steppelt motoros dzsekikre emlékeztető „Dunyhái”, takarói valahol a dombormű és az installáció között helyezkednek el. Süveges Rita anyai örökségétől, egy bársonyra festett portrétól elindulva most krómozott motorkerékpárok részleteit festi olajjal sötét bársony hordozókra. A puha bársony és a kemény, csillogó fém kontrasztja nagyon erős ezekben a művekben.

A hagyományokhoz tér vissza Horesnyi Bálint huszonegy nagyméretű fametszetével is. Ez a „középkori” technika meglehetősen munkaigényes tud lenni, Horesnyi most a történetírás allegóriáját faragta dúcokba egy római utazás után, ahol többek között megállt Traianus oszlopa előtt, de kiment Frascati borait is megkóstolni. Végül a békéscsabai Szilágyi Péter Antal meditatív csendéleteit tudom ajánlani, amelyeken nincs semmi „extra”, csak néhány ügyesen elhelyezett, halott kéreg vagy fadarab és füvek meg vékony ágak. De ezek így egymás mellé rakva, no és precízen megfestve, tényleg megnyugtatnak.