Kultúra

Tamási Áron előadókörúton a Felvidéken és Kárpátalján

Az erdélyi írók azt a hitet is próbálták erősíteni felvidéki vendéglátóikban, hogy az eltérő érdekek összehangolásában teret kell engedni a szellemi vezetőknek és az írótársadalomnak, amely úgy a humánum, mint a nemzeti tradíciók leghitelesebb letéteményese
 

Tamási Áron előadókörúton a Felvidéken és Kárpátalján
Az Erdélyi Helikon íróközösség első találkozója, alapítása 1926-ban. A képen a földön bal szélen Kacsó Sándor, jobb szélen Tamási Áron ül
Fotó: PIM

Tamási Áron (1897–1966) Kossuth-díjas székely magyar író születésének 125. évfordulója alkalmából emlékévet hirdetett a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkársága. A nagyszabású kulturális-irodalmi programsorozat január 22-én, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában szervezett nyitóünnepséggel vette kezdetét. Az emlékév kapcsán a „nagy székely mesélő” életének egy kevéssé ismert mozzanatát idézzük fel.

Öt erdélyi magyar író, Tamási Áron, Kacsó Sándor, Ligeti Ernő, Molter Károly, Szentimrei Jenő, illetve utóbbi felesége, Ferenczy Zsizsi énekesnő író-olvasó találkozókkal tarkított körutat tett Csehszlovákia magyarok által lakott területein 1937 novembere–decembere fordulóján. Kacsó Sándor utalt rá, hogy „az ötlettel, hogy egy irodalmi estéllyel kellene végigmenni a felvidéki magyarlakta városokon, Janovics Jenő állott elő”, aki a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatójaként és filmrendezőként vált ismertté, a szervezés részleteit is ő egyeztette levelezés útján.

Az első előadásukat november 28-án tartották meg Kassán, másnap még ugyanitt, a helyi rádió magyar adásában szerepeltek, november 30-án Losoncon, majd december 1-jén Léván, 2-án Pozsonyban szerveztek számukra felolvasóestet. Másnap délelőtt egy másik rendezvényen ismét Pozsonyban, majd már visszafelé tartva, még aznap délután Érsekújváron, 4-én Rimaszombaton, 5-én Beregszászon, 6-án Ungváron és végül 7-én Munkácson találkoztak az olvasóközönséggel. Minden bizonnyal december 8-án tértek vissza Erdélybe. Tamási az érsekújvári találkozó után Budapestre utazott könyvkiadási ügyeit intézni, így ő nem volt jelen a rimaszombati és a beregszászi programokon, csak utána csatlakozott ismét a társaihoz.

Vita a terített asztalnál

A felolvasóestek szinte mindenhol azonos koreográfia szerint zajlottak, amit a két csehszlovákiai magyar nyelvű országos napilap, a kormánypárti Magyar Újság és a magyar ellenzéki pártszövetség orgánuma, a Prágai Magyar Hírlap, illetőleg a helyi sajtó tudósításait elolvasva konstatálhatunk. A vendégeket mindig valamelyik helyi társadalmi, egyházi vezető üdvözölte a mindig zsúfolásig megtelt termekben a nagy létszámú publikum előtt, majd Tamási vagy Kacsó köszöntötte a hallgatóságot. Tamási, Molter, Szentimrei és Ligeti a műveikből olvastak fel részleteket, és legalább egy alkalommal az este folyamán Ferenczy Zsizsi is fellépett, klasszikus darabokat, népdalfeldolgozásokat, balladarészleteket énekelt, többnyire zongorakísérettel.

Kacsó társadalompolitikai kérdésekről, az erdélyiség eszméjéről, annak történelmi megtestesüléséről, illetve az erdélyi magyarság szellemi egységéről, politikai konszenzusának szükségességéről és jövőbeni perspektíváiról tartott rövid előadást. Az erdélyi írókat mindenhol rendkívül ünnepélyes külsőségek között fogadták. Ismereteink szerint az egyetlen kisebbfajta „incidensre” december 3-án délelőtt került sor, amikor még Pozsonyban tartózkodtak, és magyar főiskolásokkal, illetőleg azok egyik szervezete, az Eötvös Kör, továbbá a Magyar Demokrata Írókör és a Magyar Akadémikusok Köre (MAK) tagjaival találkoztak.

Zombory György, a MAK elnöke a vendégek politikai elveit önkényesen próbálta meghatározni, és baloldali írókként üdvözölte őket. Tamási erre válaszolva leszögezte, hogy ők elsősorban íróként jöttek a Felvidékre, így az esetükben nincs helye a jobb- vagy baloldali besorolásnak.

Az estek után az íródelegáció tagjait szűkebb körű vacsorákon látták vendégül a szervezők. Tamási egyik megjegyzéséből arra tudunk következtetni, mintha a túlságosan ünnepélyes külsőségek kicsit feszélyezték volna őket, és ezeken a fesztelenebb körülmények közt zajló vacsorákon jobban fel tudtak oldódni. Kacsó is sejtetni engedte, hogy a neuralgikus nemzeti, politikai és társadalmi problémákra vonatkozó vagy alkotói, esztétikai kérdéseket taglaló, igazán nyílt és termékeny eszmecserék vagy viták inkább szűkebb körben, a terített asztalnál bontakoztak ki.

Az ezeken elhangzott véleményeket az ehhez hasonló zártkörű események jellegéből fakadóan nem ismerjük. Kivétel ez alól az érsekújvári előadást követő vacsora, amelyről részletesebben beszámolt az Érsekújvár és Vidéke című helyi lap december 12-i száma. Eszerint a vásárhelyi találkozó apropóján a beszélgetés középpontjába került az a kérdés, megteremthető-e a Felvidéken is az írók egységfrontja, úgy, mint Erdélyben.

Molter állítólag nyers őszinteséggel beszélt arról, hogy a felvidéki magyar irodalom fejlődését nagyban gátolja a dilettantizmus elterjedése és a túlzott rétegződés, amit – úgy tűnik – mások részben vitattak. Tamási sokat sejtetően hallgatott, figyelte a kibontakozó élénk vitát, végül mivel megszólították, kis hatásszünetet tartva a következőket mondta: „Úgy látszik, én mégsem vagyok politikustermészet… Mert ha politikustermészet lennék, már négyszer-ötször felugrottam volna a helyemről, s beleszóltam volna magam is a vitába. De én csak hallgattam, s szívtam szivaromat… Most is csak azért szólalok meg, mert kíváncsi vagyok, hogy mit fogok mondani.”

Szellemi magatartás

Az utazásra reflektáló különféle publicisztikák nem kis része utalt arra, hogy az erdélyi írócsoport összetétele korántsem reprezentálta az erdélyi magyar irodalmi elit teljes spektrumát. Sőt, az Érsekújvár és Vidéke című lap már említett cikkének ismeretlen szerzője annak a véleményének is hangot adott, amely szerint csak az írókvintett egyik tagja, nevezetesen Tamási tekinthető – a cikk fogalomhasználatát szó szerint idézve – „sztárnak”, a többiek neve legfeljebb az irodalom bennfentesei körében ismert, a szélesebb felvidéki olvasóközönség nagy része körében csak alig, és inkább az erdélyi irodalom „második garnitúráját” képviselik.

Tamási maga is elismerte, hogy nem elsősorban az erdélyi irodalmat akarták „helybe szállítani”, hanem inkább „azt a szellemi magatartást” próbálták megismertetni, amelyet történelmi vonatkozásánál, illetve a szülőföld és a lakóhely jellegzetességei folytán erdélyinek neveznek. A delegáció összeállítása ebből kifolyólag éppúgy volt „öntudatos”, mint „önmagától adódó”.

Az erdélyi írók felvidéki útjának alapvető dilemmájává a csehszlovákiai magyar „egységgondolat” megvalósításának mikéntje vált. A felvidéki szervezők elsősorban valóban olyan gondolkodókat vártak, akik az 1937. október 2-a és 4-e közt zajló marosvásárhelyi ifjúsági találkozón manifesztált nemzeti-társadalmi egységtörekvés képviselői voltak. Tamási és Kacsó meghívása kiválóan beleillett ebbe az elképzelésbe, hiszen ők a vásárhelyi találkozó kezdeményezőiként és vezérszónokaiként a személyükben a legfőbb megjelenítői és hordozói voltak ennek az egységgondolatnak.

Szentimrei Jenő szerint a delegációt szándékosan állították össze úgy, hogy a „székely mag” köré csoportosították az urbánusabb erdélyi írókat. A korabeli tudósításokból kihámozható, hogy az írók fogadtatását is ez a fajta társadalmi egység szimbolizálta, a közönség sorai-ban a legkülönfélébb társadalmi állású személyek voltak felfedezhetők, és a pódiumon is különböző hivatású társadalmi vezetők köszöntötték a vendégeket.

Így például Kassán az ellenzéki magyar pártok egyik vezető politikusa, a szabadkőműves Szepessi Miksa, Losoncon Kövy Árpád református lelkész, Pozsonyban december 2-án Jankovics Marcell, a nemzeti konzervatív szellemiségű Toldy Kör elnöke, december 3-án Lederer Ferenc, a liberális és baloldali beállítottságú Eötvös Kör nevében nyitotta meg az estet. Léván Schubert Tódor, Érsekújváron Krammer Jenő, a járási magyar közművelődési társulatok vezetői, míg Ungváron Székely József, a Podkarpatszka Ruszi Magyar Kultúregyesület elnöke mondott köszöntőt. Ez utóbbi alkalmon megjelent Szvoboda Ferenc katolikus apostoli kormányzó, Margócsy Aladár evangélikus főesperes és Egry Ferenc volt parlamenti szenátor is.

A „felvidéki Vásárhely”

Az erdélyi írók körútja, az általuk hangoztatott eszmeiség, amely különösen a Kacsó és Tamási által adott interjúkban, személyes beszélgetéseikben, illetve előbbi nyilvános szerepléseiben egyaránt artikulálódott, valamelyest mobilizálta a felvidéki magyar társadalmat. A két erdélyi író mindvégig amellett érvelt, hogy szükség lenne a politikai és társadalmi nézeteit tekintve rendkívül tagolt felvidéki magyarság nemzeti talajú társadalmi összefogására. A politikai, társadalmi, etnikai, egzisztenciális vagy felekezeti önérdekek félresöprésének lehetőségére az erdélyi példát hozták fel tanulságul, azt a szimbolikus aktust, amikor a vásárhelyi találkozón a katolikus lelkészek és munkásifjak „kezet fogtak” egymással a tőke elleni harcban és a nemzeti érdekek képviseletére.

A csehszlovákiai magyarság szempontjából kérdésként vetődhetett fel, hogy az egységbe szerveződés mely politikai erő vagy társadalmi mozgalom égisze alatt valósuljon meg. Úgy vélem, erre az ernyőszerepre leginkább a nemzeti keresztény magyar ellenzéki pártszövetség vagy az ifjúság jelentékeny részét tömörítő liberális–baloldali aktivisták vállalkozhattak. A Csehszlovák Kommunista Párt, amelynek az egyik legfontosabb tömegbázisa éppen a magyarok által lakott dél-felvidéki régióban koncentrálódott, ugyancsak lépéseket tett egy, a vásárhelyi találkozóhoz hasonló demonstratív társadalmi nagygyűlés megszervezésére, amelynek helyszínéül Lévát jelölték ki.

Tamási és Kacsó mindvégig azt hangoztatta, hogy a kisebbségi magyarság különböző társadalmi státuszú, érdekeltségű és irányzatú csoportjai közötti kiegyezés a nemzeti azonosságtudat talaján képzelhető el. Noha ők maguk nem egyszer kritikával illették a romániai magyarság egységszervezetének, az Országos Magyar Pártnak (OMP) az irányvonalát – a december 3-i pozsonyi összejövetelen például Kacsó bírálta az OMP felső vezetését, és arra célzott, hogy generációváltásra lenne szükség a párt irányításában –, a Felvidéken semmi olyasmit nem nyilatkoztak, amit a szervezet politikai hegemón szerepének megkérdőjelezéseként lehetett volna értelmezni.

A nemzetiségi–társadalmi egység eszméje mellett azt a hitet is próbálták erősíteni felvidéki vendéglátóikban, hogy az eltérő érdekek összehangolásában teret kell engedni a szellemi vezetőknek és az írótársadalomnak, amely úgy a humánum, mint a nemzeti tradíciók leghitelesebb letéteményese.

A korabeli sajtótudósításokat olvasva olyan benyomásunk keletkezett, mintha mind az erdélyi írók, mind felvidéki vendéglátóik akkor vagy utólag kissé szkeptikusan viszonyultak volna a felvidéki magyarság – akárcsak a vásárhelyi találkozó szellemiségéhez hasonló – deklaratív társadalmi konszenzusának megvalósításához. A felvidéki gondolkodók az erdélyi írók megjelenése okán érzett eufória közepette is kiemelték, hogy az úgynevezett „erdélyi szellemiség” egy több évszázados önálló társadalomfejlődés eredménye, Erdély történelmileg kialakult földrajzi, politikai és társadalmi különállásának, illetve etnikai sokszínűségének lenyomata.

A 16–17. században az Erdélyi Fejedelemség volt a magyar államiság letéteményese, az ott élő, s az államiság szinte minden attribútumát birtokló magyarság pedig az önálló államiság tudatának őrzője. Sokan erre, vagyis a szellemi vérkeringést nagyban elősegítő önálló intézményrendszer évszázados tradícióira vezették vissza az erdélyi magyar irodalom gazdagságát és a felvidékihez képest jóval magasabb nívóját is, illetve azt, hogy az impériumváltás után a kisebbségbe szorult magyar közösségek közül elsőként alkalmazkodott az új viszonyokhoz, és elsőként szervezte meg magát.

Ezt plasztikusan szemlélteti, hogy az érsekújvári vacsoráról tudósító december 12-i ominózus cikk szerzője is úgy vélte, még az erdélyi írótársadalom „második garnitúrája” is magasabb színvonalat képvisel, mint a felvidéki írók „első garnitúrája”.

Kitapinthatók az ebből fakadó aggodalmak és dilemmák: a felvidéki szellemi élet képviselői úgy vélték, hogy a felvidéki magyarság a kisebbségi létének kevesebb mint két évtizede alatt nem tudott még szert tenni az önálló társadalomszervezés olyan mértékű tapasztalatára, amellyel az erdélyiek a történelmi okokból kifolyólag rendelkeztek. Noha természetszerűleg Erdély történelmi és etnikai sajátosságaira az onnan származó írók is nagy hangsúlyt fektettek, a felvidéki magyarság perspektíváival kapcsolatban sokkal inkább az akkor aktuális politikai konstellációból kiindulva adtak hangot a kételyeiknek.

Mind Tamási, mind Kacsó, mind Molter megnyilatkozásaiból kitűnik, hogy szerintük a Magyarországtól Romániához csatolt területen a magyar kisebbség társadalmi egysége felé vezető folyamatok felerősödéséhez, sőt annak politikai kényszerközösségé kovácsolódásához nagymértékben hozzájárult az impériumváltás óta rá nehezedő és nem szűnő állami represszív nyomás, valamint az ezt fenntartó autoriter politikai-társadalmi berendezkedés.

Ezzel szemben a demokratikus Csehszlovákia Romániához képest sokkal szabadabb levegője a társadalmi és politikai dezintegráció irányába lökte a felvidéki magyarságot. Tamási a csehszlovák demokratikus kereteket és az abban kibontakozó, a magyarság érdekeit a hatalmi alkufolyamatokban is képviselni szándékozó aktivista irányzatot egyenesen veszélyesnek tartotta a magyarság nemzeti jövőképe szempontjából.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főmunkatársa

Kapcsolódó írásaink

Őrizni a szülőföldet

ĀA százhuszonöt éve született Tamási Áron életét és műveit monográfiának is beillő albumban mutatja be az MMA Kiadó, soha nem látott archív felvételek, dokumentumok, naplóbejegyzések mellett