Poirot és a szenvedély

Nem túl hálás feladat a 2004-es, David Suchet főszereplésével készült, a kritikusok és a közönség által egyaránt ünnepelt változat után újra hozzányúlni Agatha Christie egyik legnépszerűbb keleti utazós krimijéhez, de Kenneth Branaghnak volt mondanivalója, látlelete korunk nézője számára.

Korábban már a Gyilkosság az Orient expresszen (2017) című Agatha Christie-krimit is újrarendezte, sőt abban is ő maga alakította a belga detektívet. Csodálatos, hatalmas és félelmetes tereket nyitott a filmkockákon, hogy megmutassa, a mai ember nem tud már megülni sem a maga szabta komfortzónáján belül, sem az Agatha Christie által kijelölt vizsgálati térben. Ebben a világszintű sodratásban az ember erősebb is, önállóbb is és kiszolgáltatottabb is, mint volt.

Sokan csak a csúf bajuszt jegyezték meg a filmből, amely mintha egy külön lény lett volna Kenneth Branagh arcán, meg azt, hogy hiányzik a műből az a fajta szolid és kiszámítható lelki kényelem és biztonság, amelyet az Agatha Christie-regények és a belőlük készült alkotások többnyire garantáltak. De mégis, meglepően nagy bevételt hozott a film, így az évtized végére elkészült a Halál a Níluson is.

Azt vártuk, hogy majd a kritikákat megszívlelve, az újabb nagyszabású filmben végre eltűnik az a kvázi külön lény a kiváló színész-rendező arcáról, de nem, nagyon komoly koncepció lett belőle, olyan csattanóval a film végén, amely bizonyára sokakban szabadít fel eddig néma érzelmeket.

A film elején kiderül: az első világháború lővészárkában szerezte ugyanis Poirot a csúnya sebet, amelyet a fura bajusszal leplezett évtizedeken át, és a világégésben szerzett egy másik életre szóló sérülést is: a vonatot, amelyen menyasszonya hozzá indult karácsonyra, bombatalálat érte. Így lett Poirot az a magányos, megszállott detektív, akinek megismertük.

A filmben a háború és a katonai kórház képsorait a zsongó, buján megvilágított táncparkett látványa váltja: szól a dzsessz, a blues, folyik a whiskey, mondén táncot jár az úri közönség. A temperamentumos zene, a művészet, a felszabadult tánc, az erotika gyógyíthatja a háború sebeit Branagh szerint, de a színész-rendező úgy gondolja, a saját szenvedélye még a mai napig is a legnagyobb ellensége lehet az embernek, mert nem tudja uralni. Vagy pedig felszabadítani nem tudja, mint Poirot, aki ugyan végignarrálja a filmet, de ahelyett, hogy kitárulkozna, olyan a bajusza mögött, mint egy bombatölcsér.

Mintha a maszkon túl nem is lenne senki. Mivel mégiscsak ő a világ leghíresebb nyomozója, a dúsgazdag örökösnő (Gal Gadot), aki férjül vette vagyontalan barátnője (Emma Mackey) korábbi vőlegényét (Armie Hammer), meghívja őt fényűző egyiptomi nászútjára, ahol úgy érzi, az állandó irigység és a gonoszság miatt nem bízhat senkiben, és nincs biztonságban. Ráadásul az elhagyott menyasszony, a kifosztott, elárult barátnő is követi az ifjú párt mindenfelé, még a pompás folyami gőzösre is, ahol pedig végképp zártkörű a mulatság.

A történetet már ismerjük, Poirot senkit nem tud megmenteni, aki rábízta magát, hullanak az emberek, és a nyomozás minden igyekezet ellenére holtpontra jut, míg csak Poirot meg nem nyílik, és meg nem érzi mégis az igazságot.

A magányos belga detektívet megrendíti, hogy míg ő ifjú kora óta lakat alatt tartja szívét, mások őrült áldozatokra képesek a szerelemért. Így Poirot a film végére több okból sem maradhat többé az, aki volt.

Kenneth Branagh újítása, hogy a Níluson népes csapatban mulatozók között Salome Otterbourne (Sophie Okonedo) ezúttal nem népszerűségét vesztett alkoholista írónő, hanem csodás afroamerikai bluesénekes, unokahúga Rosalie (Letitia Wright) pedig a menedzsere. Louise, a szobalány szerepében Rose Leslie-t láthatjuk, Euphemiát, a fiára ráterpeszkedő festőnőt a nagyszerű Annette Bening játssza. A filmben felhangzó autentikus blueszene és a többi rock-blues örökzöld nagyban hozzájárul a mű amúgy is monumentális és szenvedélyes képsorainak hatásosságához, és talán ahhoz is, hogy ne féljünk a saját erőnktől és érzéseinktől, hanem tanuljunk meg bánni velük.