Kultúra

Gyermekkori töredék fekete-fehérben

Kenneth Branagh új alkotása, a Belfast túlzás nélkül az idei év egyik, ha nem a legjobb filmje – Katartikus családtörténet a hatvanas–hetvenes évek zűrzavarában

Csütörtökön megérkezett a mozikba az idei év egyik, ha nem a legjobb filmje, Kenneth Branagh Belfastja. Semmiképp se hagyjuk ki, főleg ebben a vészterhes helyzetben ne – a hírek figyeléséből jóleső, felemelő, katartikus élményt fog nyújtani.

Gyermekkori töredék fekete-fehérben
Buddy (középen ül) és családja életébe komoly változásokat hoz a hatvanas évek vége
Fotó: UIP-Duna Film

Branagh ugyanis a Belfasttal visszanyúlt a klasszikus európai filmgyártás legjobb hagyományaihoz: egyszerű embereket mutat be, hétköznapi sorsokat az éppen zajló Történelem viharában, szeretettel, humorral, kedvességgel, és nem utolsósorban jó zenékkel. Semmit nem tesz zárójelbe, nem ironizál, nem relativizál, nem rágja a néző szájába a szent és sérthetetlen igazságot. A másfél órás műsoridőt éppen csak meghaladó alkotása CGI-től, hókuszpókusztól, PC-erőltetettségtől mentes; a 21. század vizuális csúcsélményeihez szokott szemnek üdítően hat, hogy két jelenettől eltekintve a teljes film fekete-fehérben forgott.

Minden bizonnyal az sem véletlen, hogy Branagh ennyi ideig érlelte magában a gyermekkori emlékeiből összeálló történetet – a kellő távolságtartás pedig minden önéletrajzi ihletésű alkotásnak jót tesz, a Belfasttal sincs ez másképp. (És csak nagyon halkan tesszük hozzá, hogy a filmnek az sem árt, ha a rendezője nem játszik benne, mivel az utóbbi idők tapasztalatai alapján Branagh saját magát nem tudja igazán jól instruálni.)

A hatvanas–hetvenes évek fordulóján játszódó Belfast egyszerre felnövéstörténet, történelmi dráma és családi dramedy, kicsit olyan, mint maga az élet. Főszereplője Buddy, a tízéves forma északír kisfiú, akit a filmben debütáló Jude Hill parádésan komiszan és nagyon természetesen alakít – remek választás Branaghtól. Buddy amúgy teljesen átlagos, szüleivel, bátyjával és nagyszülei­vel él Belfast egy olyan utcájában, amelynek bizonyos házaiban katolikusok laknak.

Az utcában mindenki békésen él egymás mellett, amíg egy nap el nem éri az ő negyedüket is a protestáns unionisták ablakbetörésekkel, tégladobálásokkal és Molotov-koktélokkal tarkított tüntetésláncolata: 1969-et írunk, Észak-Írországban már elkezdődött az utókor által a The Troubles (Zavargások) névvel fémjelzett, tulajdonképpen polgárháborús időszak (amelyről bővebben olvashatnak keretes írásunkban). Erős felütéssel indul tehát a Belfast, lendületét pedig meg is tartja egészen a végéig.

Branagh biztos dramaturgi kézzel váltogatja a családot hol belülről, hol kívülről érintő konfliktusokat: a történelmi-politikai és vallási kérdések mellett a nagyapa betegségét, a Londonban dolgozó apa kétlakiságának problémáit vagy a pénzügyi gondokat. Minden tetőzik majd persze, de az író-rendező jó arányérzékkel folyamatosan megszakítja a drámát a kisfiú mindennapjait, csibészségét, boldogságát, a nagyszülők bölcsességét bemutató kedves-humoros jelenetekkel. Ennek köszönhetően a film ritmusa remek, egy pillanatra sem ül le. Mindemellett garantálja, hogy sírni és nevetni egyaránt fogunk.

Mindehhez persze Kenneth Branagh egy személyben nem lett volna elég: kitűnő színészeket választott, akik ráadásul Judi Denchet leszámítva mind ír vagy északír származásúak (ami egyrészt slussz­poén annak, aki tudja ezt az információt, másrészt természetessé teszi az akcentust). Dench mellett a nagyszülői párosból nem hagyhatjuk ki a nagyapát játszó Ciarán Hindset, akinek minden villanása aranyat ér, de a szülőket alakító Caitriona Balfe és Jamie Dornan is remekel.

Ami főleg a színésznő esetében meglepő, akit Az Outlander – Az idegen című sorozat rajongói nem éppen magas fokú színészi játéka miatt szeretnek... (lehet csak egy jó rendező hiányzott neki), de A szürke ötven árnyalatával nevet szerzett Dornan is régóta igyekszik kitörni a szépfiú skatulyából. Most mindketten megmutatják, mire képesek.

Noha vidámnak éppen nem mondanánk a Belfastot, főleg a Dench által alakított nagymama karakterén keresztül életszeretetet, békességet hordoz magában. Dicsérendő a gyerekek és szülők, valamint a házaspár közti kapcsolat bemutatása is: végre egészséges, a problémákat megbeszélő, a döntéseket közösen meghozó – még ha néha kicsit tányért is dobáló – családmodellt látunk a vásznon, ami azért manapság nem túl gyakran fordul elő.

Az egész alkotás hangulata sem melankolikus, amihez persze nagyban hozzájárulnak Van Morrison remek zenéi. Befejezése is katartikus, megható, szomorkás, ám reményteli is.

Az pedig némi reményre ad okot, hogy az Amerikai Filmakadémia hét Oscar-díjra jelölte a Belfastot, köztük a legjobb film és rendező kategóriában. Talán az Álomgyárban sincs még veszve minden…

The Troubles, azaz a Zavargások évtizedei

Észak-Írországban az Ír Köztársasághoz csatlakozni kívánó nacionalisták és az Egyesült Királyságtól elszakadni nem kívánó unionisták közti konfliktusok persze sokkal régebbről eredeztethetők, mint a Londonderryben és Belfastban az 1960-as évek végén kitörő polgárháborús konfliktus. Ennek gyökere egészen a 17. századig nyúlik vissza, a helyzet elfajulása pedig az 1916-os húsvéti felkeléssel induló függetlenségi háborúhoz köthető.

Noha a szemben álló felek felekezeti hovatartozása eltérő volt, a nacionalisták többsége katolikusnak, az unionisták többnyire protestánsnak vallották magukat, a konfliktus elsősorban nem vallási, hanem politikai jellegű volt. Ennek ellenére az atrocitásokat és szlogeneket sokszor – ahogy azt Branagh filmjében is látjuk – vallási alapúként jelentették be a tüntetők (és Belfastban főleg a katolikusoknak volt félnivalójuk). A három évtizeden át húzódó „Zavargásokban” a statisztikai adatok szerint több mint háromezer ember vesztette életét. A törékeny békét az 1998-ban aláírt nagypénteki egyezmény biztosítja.
(SK)

Belfast
Angol filmdráma, 97 perc, 2021
Írta és rendezte: Kenneth Branagh
10/10

Kapcsolódó írásaink

Semmi extra

ĀKate Winsletnek díjesőt hozott a természetesség – Az Easttown-i rejtélyek egy normálisnak tűnő kisvárost állít elénk, ami a vásznon, tévéképernyőn manapság elég ritka