A spanyol történelem véres háttere

Természetesen mindez nem sikerülhetne neki a színészgárda nélkül, különös tekintettel arra, hogy Almodóvar nagyon sokat kíván tőlük. Arcuk minden rezdülésével százszázalékosan jelen kell lenniük, de úgy is fogalmazhatnánk, hogy a rendező filmjeit általában a nagytotálban mutatott érzelmek viszik előre. Ehhez pedig elsőrangú színésznők kellenek. Szerencse, hogy a rendező kedvence, Penélope Cruz (az egyik főhős, Janis szerepében) és Rossy de Palma (a barátnő, Elena szerepében) is az, az igazi meglepetés azonban Milena Smit, aki Ana szerepében brillírozik, míg anyját Aitana Sánchez-Gijón alakítja.

Az egyetlen férfiszereplő, Israel Elejalde szintén kiválóan játszik – egyszerűen azért említjük utoljára, mert a Párhuzamos anyák is női film, mint az eddigiek. (Itt jegyezzük meg, hogy a számtalan kiváló női kortárs rendezőn kívül egyedül Almodóvar az, aki szisztematikusan a női lélek mélyére ás, a női sorsokat mutatja fel, ráadásul hitelesen).

A Párhuzamos anyáknak már a kiindulópontja is drámai: két elhagyott nő küzd a szülőszobában azzal, hogy gyermekét világra hozza. Janis, a középkorú, egyedülálló fotós örül az életét beteljesítő gyereknek, ám a tizenéves Ana, aki véletlenül esett teherbe, kétségek közt vergődik.

Kettőjük párhuzamos sorsa és egy túlzás nélkül shakespeare-inek nevezhető fordulat után egyenesen összekapcsolódó élete a film egyik szála. A rendező nagyon árnyaltan, nagyon szépen mutatja fel az anyaságot mint élményt, annak különféle változatait és azt, hogy a két, nagyon különböző egzisztenciális helyzetben lévő nő hogyan éli meg ugyanazt. Elhagyottságuk, magányos, férfi nélküli küzdelmük a gyerekért és önmagukért különös regiszterekkel gazdagítja Almodóvar sokadik anyafilmjét, ami akkor vesz a rendezőnél új, eddig ismeretlen fordulatot, amikor a már a film elején megjelenő történelmi szálat bekapcsolja.

Janis egy kis faluból származik, ahol a polgárháború egyik első tömeggyilkossága lezajlott. Nagyapja a falu szélén ásott tömegsírban pihen. Mindenki tudja, hogy hol van a sír, ám évtizedek óta nem mernek róla beszélni – ugyanakkor a legidősebb generáció az életből sem képes távozni a megnyugvás, a kimondás, a végtisztesség megadása nélkül.

Janis ezért eléri, hogy feltárják a sírt – de míg az egyik oldalon fájdalmasan újra kell élnie az életét szintén egyedülálló anyaként végigharcoló nagyanyja és idős nagynénje emlékeit (akinek apját a tömegsírba lőtték), a másik oldalon szembesülnie kell vele, hogy a legfiatalabb felnőtt generációhoz tartozó Anát egyszerűen nem érdekli az ország múltja. Az egyik kulcsjelenetben ki is mondja: mindazt, ami volt, el kell felejteni, a jövő a lényeg.

De vajon van jövő a múlt feldolgozása, tisztázása, az áldozatoknak megadott végtisztesség nélkül? Nem lehet, hogy felmenőink tragédiáját, emlékeit, a sorsot addig örökítjük, amíg szembe nem nézünk vele? Nemcsak Janis, aki megteszi. De Ana is, aki nem teszi meg.

Ebből a szempontból a film záróképe, amelyben az alig egyéves kislány ott áll az áldozatok csontvázai felett, majd a feltárt sírt körülálló élők hirtelen mintegy a sírgödörben látszanak, felkavaró és elgondolkodtató. Lehet egyáltalán gyermeket vállalni a múlt tudatosítása nélkül? Szabad továbbadni a traumákat anélkül, hogy feldolgoznánk?  

Almodóvar alighanem egyik legjobb filmje a Párhuzamos anyák. Kiegyensúlyozott, kemény, érzékeny – és szép. w