Kultúra

A történet, aminek ismerjük a végét

A bűn és bűnhődés, a felemelkedés és bukás jól ismert dinamikáját mutatja be legújabb filmjében Guillermo del Toro

Pazar szereplőgárdát állított össze legújabb filmjéhez Guillermo del Toro. A mexikói rendező olyan színészeket nyert meg a Rémálmok sikátora című drámájához, akiknek puszta jelenléte önmagában képes egy szinttel megemelni az alkotás minőségét.

A történet, aminek ismerjük a végét
Cate Blanchett és Bradley Cooper emlékezetes alakítást nyújt a Rémálmok sikátorában
Fotó: Forum Hungary

Csakhogy kétséges, mindez elég-e. Del Toro kétarcú alkotó, aki számtalanszor bizonyította művészi tehetségét, és akit elsősorban filmjeinek összetéveszthetetlen képi világa emelt a kor ismert rendezői közé. A tehetség ellenére ugyanakkor kár volna tagadni, hogy A faun labirintusa című 2006-os, egészen kiváló drámája óta nem sikerült igazán emlékezeteset alkotnia – még a 2017-es A víz érintésével sem, amely, bár két Oscar-díjat is kapott, látványos vizualitása mellett egy igencsak sekélyes történet –, mert hajlamos feláldozni művészi ambícióit a tömegízlés oltárán.

A Rémálmok sikátora a maga két és félórás játékidejével utóbbi műveinél némileg összetettebb, elmélyültebb élményt ígér. A történet szerint 1939-ben járunk az Egyesült Államokban. A főszereplő, Stanton Carlisle (Bradley Cooper) menekül a sötét múltja elől, amikor egy éjszaka véletlenül egy vándorvurstliban köt ki, ahol végignéz egy rettenetes, embertelen produkciót.

A helyzet úgy hozza, hogy a társaság állást ajánl neki, és befogadja. Stanton egy kiöregedett, részeges, de jó szívű mentalista mellett helyezkedik el, aki lenyűgözi látnoki képességeivel, pontosabban fortélyaival. Stanton hamar megtanulja, mi áll a mutatványok hátterében, és rájön, hogy különleges tehetsége van a „gondolatolvasáshoz”. Két évvel később már a városban ad elő feleségével, Mol­lyval (Rooney Mara) mentalista számokat, amikor megismerkedik egy vonzó és hasonlóan fortélyos pszichoterapeutával (Kate Blanchett), és rájön, közösen igazán nagy pénzt kereshetnének.

Del Toro ezúttal sem szerénykedik a szuggesztív képsorokkal, valósággal bombázza a néző tudattalanját a kollektív tudat örök érvényű szimbólumaival. Nagyjából már a film ötödik percében megidézi a vásznon Francisco Goya Szaturnusz felfalja a gyermekét című vérfagyasztó festményét, ami az egész történet legemlékezetesebb jelenete. Emellett visszatérő motívum a tűz is, amely ugyanúgy utal a cselekmény idején zajló második világháborúra, mint az emberi gonoszságra vagy az enyészetre. Az operatőri megoldások mindvégig remekül összhangban vannak a jelenetekkel: a pszichoterápiás ülések során például a sötét szobát az odakint szállingózó hó fénye világítja csak be, míg a vurstlis jelenetekben eleinte a kamera gyakran térdmagasságban helyezkedik el, hogy torz szemszögből mutassa meg a maga módján szintén torz világot.

A film egyfajta bűn és bűnhődés történetet tár elénk, a felemelkedés és bukás jól ismert dinamikáját. Minden adott volna, hogy a rendező korábbi alkotásaihoz hasonlóan időnként a film horrorba forduljon, de ezúttal Del Toro mindvégig megmarad a dráma keretei között. (Ebben bizonyára szerepe van annak is, hogy hozott anyagból dolgozott: a történet William Lindsay Gresham 1946-os regényének adaptációja.)

A film minden benne rejlő lehetőség ellenére dramaturgiailag igazán elhibázott: a forgatókönyv folyamatosan az előrejelzés módszerével él, az első percektől egészen a történet végéig módszeresen előrevetíti, mi lesz a főhős sorsa. És még csak nem is rejtett módon, ahogy annak értelme lenne (hiszen ez az eszköz akkor működik, ha a néző a végkifejlet tükrében érti meg a figyelmeztetéseket). A Rémálmok sikátora azonban a lehető legdirektebb módon újra és újra jelzi, nemcsak finom utalásokkal, hanem konkrétan ki is mondja, mire kell számítanunk.

 Nem nehéz belátni, mennyire tartja fent az érdeklődést egy film, aminek legkésőbb a felénél már pontosan ismerjük a befejezését. Ennek tükrében az utolsó félóra gyakorlatilag felesleges és redundáns, sajnos Del Toro ezúttal sem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy ne rágja a szánkba az erkölcsi tanítást.

A már említett színészgárda ugyanakkor némileg ellensúlyozza a szerencsétlen történetmesélést. A főszereplőt alakító Bradley Cooper egészen emlékezetesen formálja meg a rideg szívű, manipulatív mentalistát, míg Cate Blanchett a kiismerhetetlen pszichoterapeuta karakterébe annyi életet és rejtélyt képes vinni, ami érzékelhetően jóval több, mint amennyi a forgatókönyv alapján ebben a szerepben volt. Az pedig talán nem is meglepetés, hogy Willem Dafoe mellékszerepében is uralja a mozivásznat, erőteljes személyisége még a magyar szinkronon keresztül is átsugárzik.

A Rémálmok sikátora bár jó film, nem tökéletes. Egyrészről az említett dramaturgiai baklövések miatt, másrészről pedig azért, mert ezt a történetet már számtalanszor elmesélték nekünk.

Hiába próbáltak egy fontos és általános érvényű témát feldolgozni, a készítőknek nem volt elég bátorsága, hogy mindezt formabontóan tegyék meg. Ez megakadályozza, hogy a film valódi katarzist váltson ki a nézőből.

Rémálmok sikátora (Nightmare Alley)
Amerikai dráma, 151 perc, 2021.
R.: Guillermo del Toro
10/6

Kapcsolódó írásaink