Azok a gyönyörű lezuhant űrhajók

A név nem hazudik, szokták volt mondani ebben a szegmensben is, és hiába bukott meg (na jó, hozott keveset a konyhára) Az utolsó párbaj, Scott akkor is az egyik legnagyobb rendező, pontosabban már legenda. Most csak a Gladiátorra, annak is a nyitójelenetére gondolok, de hát hosszasan sorolhatnám itt is az érdemeit, bízva benne, hogy 82 évesen, képességeinek birtokában még megörvendeztet bennünket egy-két remekművel.

Közben pedig elvégez olyan „apró munkákat” is, mint A farkas gyermekei, ahol kedvenc műfajában, a sci-fiben csillogtathatja meg páratlan tudását. Igen, itt is látszik, hogy álmából ébredve is kirázna a kisujjából egy újabb Alien: Cove­nantot, és utolérhetetlen az elképzelt világok, különleges vegetációjú bolygók elképzelésében, felépítésé­ben. A lezuhant gigantikus űrhajói pedig egyszerűen zseniálisak – olyan képi világ, amit szerintem más nem nagyon képes megalkotni.

A farkas gyermekei amúgy kivételesen egy létező, a csillagászok által is gyakran távcsövezett Kepler–22b nevű bolygón játszódik, amelynek légköre, éghajlata a történet szerint hasonlít a Földéhez. Amit Aaron Guzikowski showrunner és forgatókönyvíró szerint egy öldöklő háború során elpusztít az emberiség, ám előbb utolsó erejét összeszedve űrhajókat indít útra kiválasztott telepesekkel, hogy újraépítsék mindazt, amit a Földön tönkretettek.

Guzikowski jó író, ezt láthattuk már a Mark Wahlberg neve által fémjelzett Csempészek parádés végkifejletében is, vagy mondjuk a Denis Villeneuve (talán neki van a legnagyobb esélye Ridley Scott szintjére eljutni) rendezte Fogságban című filmben is. Guzikowski A farkas gyermekeiben most olyan új területekre is bemerészkedik, mint a hit, a vallás és a sci-fi, hiszen a bolygónkat elpusztító háborút egy istenség, „Sol” hívei és az ateisták vívják meg, s az utóbbiak azok, akik elindítanak egy űrkapszulát néhány embrióval és az őket felnevelni hivatott két androiddal, Anyával és Apával. De az első részekből azt is megtudjuk, hogy Sol híveinek, pontosabban a kiválasztottaknak is vannak hasonló, de léptékeiben jóval nagyobb törekvései.

A Földről távozó ősellenségek pedig természetesen a Kepler–22b-n is megtalálják egymást, de hamar szembesülhetünk azzal is, hogy van még más is ezen a bolygón rajtuk kívül. Ez lehetőséget ad némely részlet kibontására, az idősíkok váltakoztatására és sok mindenre. A Scott által rendezett első két rész pedig lefekteti a síneket, amelyeken aztán a három epizódot is jegyző Luke Scott (ne felejtsük el, ott dolgozott atyja mellett a Mentőexpedíció és az Alien: Covenant létrehozásánál) és két társa könnyedén elvezeti a filmet a kellő irányba, a kellő minőségben.

Bár a forgatókönyvön az eldolgozatlan szálak és a fölöslegesnek tűnő szereplők (talán majd a már beharangozott következő évadban szerepet kapnak) miatt lehetett vol-na finomítani, és az évadot lezáró epizód után is rengeteg kérdőjel marad az emberben, az összkép jó. És nagyon jók a színészek is. Anyát, az androidot egy, a szakmában új arc, a 2016-ig színházakban játszó dán Amanda Collin alakítja elképesztően meggyőzően. Ahogyan óvja és félti „kicsinyeit”, de hogyha kell, félelmetes tömegpusztító fegyverré, „nekromantává” alakul, az megint csak lenyűgöző. Ellenfeléül pedig a Vikingek sorozatból találtak egy megfelelő arcot, mégpedig a Ragnar Lothbrokot alakító Travis Fimmelt, aki harcos ateistá­ból Sol odaadó hívévé alakul, sőt magát tekinti a megváltást hozó Kiválasztottnak.

Aztán ott vannak a gyermekszínészek is. Tudjuk, nem egyszerű a rendező dolga, ha a forgatókönyv jórészt róluk, akár egymás közötti konfliktusaikról, vagy éppen az Anyához vagy Apához való viszonyuk változásairól szól. Közülük a Campiont alakító Winta McGrath minden bizonnyal fel fog tűnni más filmekben is. A zenében, különösen a főcím alatt hallható ünnepélyesen szomorú dalban ott sűrűsödik minden, amit egy-egy ilyen világvégéről és újrakezdésről érezni lehet.