Kultúra

Az esztétika vezeti a mesemondót

Kétnapos alkalmazott néprajzi konferenciát rendeztek a Hagyományok Házában az intézmény alapításának huszadik évfordulója alkalmából

A Hagyományok Háza létrejöttének huszadik évfordulója alkalmából Konstrukció – Rekonstrukció – Adaptáció címmel kétnapos alkalmazott néprajzi konferenciának adott otthont.

Az esztétika vezeti a mesemondót
A néphagyomá-nyokhoz való egyik alapvető viszony azok rekonstrukciója
Fotó: A Hagyomá­nyok Háza YouTube-cs

A tudományos eszmecsere szakmai szekcióülésein művészek, szakemberek és kutatók egyaránt részt vettek. Sándor Ildikó, a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelyének vezetője lapunknak elmondta, a néprajzi konferencia ötlete egy stratégiai elemzésből származik, amely rávilágított arra, hogy a tudományos élet és az intézményben folyó gyakorlati munka közötti kapcsolatot meg kellene erősíteni. A korábbi konferenciák is azt bizonyították, hogy ebben a közegben nem mindenki érti a tudomány nyelvét.

Alkalmazott néphagyomány

Sándor Ildikó a Magyar Hírlapnak úgy fogalmazott, nyáron már létrehoztak egy tábort a szakemberek számára, és annak sikerén felbuzdulva rendezték a mostani konferenciát, ahol beszélgetésre, vitára ösztönözték a résztvevőket. Nagyon fontosnak tartották, hogy bárki elmondhassa a véleményét. Összességében az eszmecseréről lapunknak úgy nyilatkozott, rengeteg tudás akkumulálódott, nem győztek jegyzetelni, és ez muníciót ad nekik a következő évre. „A néphagyományhoz való viszony lehet ma a rekonstrukció, vagyis források alapján igyekezni minél pontosabban megjeleníteni azt.

Tény, hogy az eredetitől eltérő kulturális közegben alkalmazzák ma a néphagyomány elemeit. Pusztán ez a tényező is változtat rajta, akkor is, ha mi nem szándékozunk változtatni. Van egy adaptációs kényszer is, hogy alkalmazzuk a néphagyományt a körülményekhez, és van a vágy is, hogy a ma embere megélhesse, kifejezhesse önmagát, új funkciókat, új kifejezési módokat teremtve – emelte ki lapunknak.

Hozzátette, a folklorista mozgalmakba olyan elemek is belekerültek, amelyek valójában nem népművészeti eredetűek. Ilyenek például a varrott csipkék, amelyeket a 20. századi házipari mozgalmak találtak ki részben azért, hogy a nők kenyérkeresethez jussanak, vagy ilyen a nemez, a templomi festett kazetták, az úri hímzés. Utóbbi kettő a szakrális művészetből került át a népi iparművészetbe. Ezek inkább konstrukciónak tekinthetők a szakember szerint.

Sándor Ildikó: Vitára ösztönöztük a vendégeket
Sándor Ildikó: Vitára ösztönöztük a vendégeket
Fotó: MH/Török Péter

Sándor Ildikó azt is megjegyezte, a konferencián újfajta módon közelítenek a néphagyományhoz, amikor a fenntarthatóság, a természet védelme érdekében fordulnak a régiek tudásához. A népmese továbbélése és közösségformáló ereje kapcsán pedig kiemelte, vannak már felnőtt mesekörök és más találkozási formák, ahol a történet mentén kapcsolódnak mesélők és hallgatók.

Az intézmény Karsai Zsigmond termében a második napon Dala Sára, a Hagyományok Háza egyik népmese-szakelőadója vezetésével és számos mesemondó, köztük a házban működő tanfolyam oktatói (Agócs Gergely és Fábián Éva) és az ott végzettek, illetve folkloristák, pedagógusok és pszichológusok részvételével zajlott tanácskozás a mesemondás jellemző mai helyszíneiről, alkalmairól, az élőszavas mesemondás egyénivé formálásának határairól és az improvizációról.

Mesemondó műhelymunka

Dala Sára felidézte a Hagyományok Háza megnyitásától máig eltelt időszak legfontosabb mérföldköveit a magyar népmese-folklorizmus történetében, a rengeteg eseményt, fesztivált, kiadványt, képzést említve párhuzamba állította azokat a táncházmozgalom korábban már kialakult módszertanával, szemléletmódjával.  A meghívott szakemberek, tudósok, mesemondók előzetesen három kérdést kaptak, ezek körüljárásával zajlott a műhelymunka: Milyen képességre van szükség ahhoz, hogy a mesemondó reflektálni tudjon a mai világra, az aktuális szituációra? Tanítható-e ez a képesség? A régi meséken keresztül a mai mesemondó hogyan tudja megmutatni az egyéniségét?

Gondolatindítóként Megyeri István folklorista, a mesemondó tanfolyam szervezője Ámi Lajos híres cigány–magyar mesemondó két szövegéből olvasott fel (eredeti hanganyag hiányában) olyan részleteket, amelyeket a modernitás elemei színesítenek. A mese főszereplője a párttitkárnak jelentkező herceg volt. Vetítővásznon is gyönyörködhettünk Csipkés Vilmos, Kovács Marianna és a jelen lévő Fábián Éva, Agócs Gergely és Csíki Lóránt mesemondásában.

Az előzetes kérdésekre adott válaszokból az derült ki, nem is könnyű megegyezniük a mesemondóknak, hogy mindig szükség van-e a mesei aktualizálásra, és annak hol a határa. Bumberák Maja szerint a felvezetésben a szokásos fordulatok mellett szerepelhet az aktuális helyszín is, például akár a Nyírségi Megyei Könyvtár, hogy az ott mesét hallgató gyerekekkel rögtön megteremtődjön a kapcsolat.

Mint mondta, az aktualizálás az ő mesemondásának egyik fő jellemzője. Fábián Évától megtudtuk, hogy amikor gyermekközönségét megkérdezte, milyen erős szeleket ismernek, akkor került a mesemondásába a tornádó és a cunami kifejezés. Többen is megjegyezték a jelenlevők közül, hogy egy-két aktualizáló fordulat még jól mutathat, de ha túl sok a mesében a mai kitétel, az a lényegét kezdheti ki. Stiblár Erika szakpszichológus, meseterapeuta szerint ha pszichológiai, terápiás céllal hangzik el a mese, a mesemondónak tartózkodnia kell az aktualitásoktól, sőt a mesét nem is lehet ugyanúgy elmondani.

Agócs Gergely néprajzkutató, a Hagyományok Háza tudományos munkatársa azt hangsúlyozta, leginkább az esztétika igazíthatja el a mesemondót a határok kérdésében, hiszen a mesemondás: művészet, a népmese hordozója a népnyelv. Mint mondta, érdemes megfigyelni a tájnyelvi beszédet, hogy milyen szavakat használnak a palócok, a székelyek, a kiskunsági pásztorok, és mi az, ami egy ilyen fajta nyelvi környezetbe nem illeszkedik bele. Megjegyezte azt is, az az életforma, amelyekben a felgyűjtött és autentikusnak tekinthető népmesék születtek és elhangzottak, már eltűnt, lezárult.

Közösségépítés

A műhelymunka során az is elhangzott – a felvidéki gyűjtő, Varga Norbert szájából –, hogy a mai mesemondónak, aki már nem a megszokott falusi környezetben, közösségben mesél, ahol mindenkit ismer, alkalomról alkalomra bizonyítania kell, hogy „jogosan” áll ki a többiek elé. A váratlan helyzetekre is fel kell készülnie. Míg akad olyan mesemondó, aki nem bánja, ha valaki belealszik a mesébe, olyan is van, aki zajong olyankor a történetben, hogy mindenki felébredjen. Vagy – ez Csíki Lóránt receptje – ha kamaszoknak mesél, akik nem is akarják meghallgatni, először csak gyerekkori történetek kerülnek elő, és aztán jönnek a tündérmesék.

Ma már fesztiválokon, művelődési házakban, oktatási intézményekben, nem a fonóban vagy a földeken, mezőgazdasági munka közben mesélnek a kor mesemondói. Az alkalmak pedig, amelyekre meghívják, a mesemondó számára is meglepőek: kérnek Márton-napi libás mesecsokrot, virágos, húsvéti vagy éppen adventi meséket. Fábián Éva szerint a Parasztbiblia című gyűjtemény szövegei ilyen felkérések esetén jól hasznosíthatók.

Bukovics János, aki vadőrként dolgozott mielőtt mesemondó lett, és gyakorlásképpen indult az ország számos versenyén, arról is beszélt, hogy a Meseszó Egyesületben, valamint a turai Csűrdöngölő alkotó- és rendezvényházban igyekeznek építeni a közösséget, és egymást is támogatni mesemondóként.

Kapcsolódó írásaink