Kultúra

Szinte láthatatlan történések

A filmet, amelyet idén Norvégia az Oscar-díjra nevezett, beragyogja a női főszereplő derűje, közvetlensége és páratlan színészi képessége

Joachim Trier egyik fontos célja volt a fesztiválkedvenc, számos elismerést – köztük tavaly Cannes-ban a legjobb női főszereplő díját – elnyert, A világ legrosszabb embere (2021) című filmjével, hogy olyasmit ábrázoljon az emberi életből, ami kimondhatatlan a mai ember számára. Ami igazán fontos azokban a jelenetekben, amelyekben a szereplők sorsa eldől, új fordulatot vesz, ahol együtt van múlt jelen, jövő, azt nem tudjuk elmondani, csak érezni.

Szinte láthatatlan történések
Amit Joachim Trier Julién keresztül megmutat az emberi életről, megkerülhetetlen
Fotó: Mozinet

A romantikus vígjáték-dráma besorolást kapott alkotás főhőse a húszas és harmincas évei fordulóján járó Julie (Renate Reinsve), aki mivel jó tanuló volt a középiskolában, az orvosi egyetemre jelentkezik, mivel oda kell a legmagasabb pontszám. Míg erről narrátorként beszél, látjuk őt egy boncoláson egyetemista társai és a patológusnő köré­ben. Julie arca zárt. Szépen kisminkelte magát, szép, mint a többi okos és igényes fiatal lány, de semmi köze az orvosláshoz.

Míg ezt megállapítjuk, a patológusnő  olyan természetes mozdulattal nyitja fel az előtte fekvő tetem hasát, mint aki lehúz egy cipzárat, és így még nyilvánvalóbb, hogy Juliének nincs itt sok keresnivalója. Átmegy a pszichológiai karra, de megunja a beszédet, inkább képekre vágyik, fotókra például. Ezen a ponton Julie szembemegy azzal a szépen kisminkelt lánnyal, aki még orvosi egyetemista korában volt. Egy könyvesboltban kezd dolgozni, és mellette belefog a fotózásba. Már nem annyira maszkszerű az arca, de a szeme még mindig gombszerű és tompa.

A kamera időről időre megfigyeli, van-e változás ezen az arcon, ezen a testtartáson, ki ez a lány, akit négy éven át követ a film, és mi felé tart az élete? Amikor lemond a presztízsszakmákról, és lép egyet saját maga felé, felszabadul, járni kezdi az éjszakát. Aksel, a képregénygrafikus negyvennégy éves, amikor egy pár lesznek.

Aksel, akinek Julie lesz a legfontosabb nő az életében az első közös éjszaka után hirtelen belelát a közös jövőjükbe, és el is mondja  a lánynak, hogy kapcsolatuknak egyszer vége lesz, mert ő már meg akar majd állapodni, gyermeket akar, de Julie még nem. Azért boldog időket töltenek együtt, csak szép lassan repedezik a kapcsolat. Nyomot hagy rajtuk, amikor egy hozzájuk hasonló párokkal töltött hétvégén végighallgatnak egy drámai veszekedést, és az is, hogy Aksel kiállításmegnyitóján Julié-t fullasztja a nyüzsgés – el is indul haza. Útközben belóg egy házibuliba, ahol megismerkedik Eivinddel (Herbert Nordrum). Juliét felszabadítja ez a találkozás.

Szeme mégsem ebben a kapcsolatban kel végül életre, hanem akkor, amikor megtudja, hogy Aksel rákos. Julie elhagyja addigi életét és vele Eivindet, hogy Aksellel együtt végigjárja és lefotózza a férfi életében fontos helyszíneket. Julie ekkor születik meg igazán, most kezd köze lenni a benne élő egyszeri és megismételhetetlen lélekhez.

A lélek pedig gyakran mást akar, mint a biológiai programszerű hétköznapi élet. De mégis lélekből kezdünk el igazán látni, ahogy Julie is. Az élet egy másik úton vissza is tér hozzá: babát vár haldokló régi szerelmétől. Egymásba ér, egymásba fordul ezen a ponton élet és halál, ahogy Julie női felmenői életében is, akik közt volt, aki harmincévesen már több gyermekes özvegy volt, és olyan is, aki a harmincötöt sem élte meg. Julie újabb döntéseket hoz, amelyekről senki sem tudja, ő sem, hogy jók vagy rosszak, jönnek örömök és fájdalmas fordulatok egyaránt.

Nagyon is csendes alkotás Joachim Trier filmje, de amit megmutat az emberi életről, megkerülhetetlen. Talán arra is inti a nézőt, hogy legyen szerényebb, halkabb, befelé figyelőbb, mert ami igazán fontos, az olyan csendben vagy szinte láthatatlanul történik, hogy folyton nyitottnak kell rá lenni.

A film felvonultatja a kor jellegzetes figuráit, a másik családot alapító, elsőszülött lányára figyelni képtelen apát, az anyát, aki már nem úgy öregszik, mint felmenői, a rétegművészt, aki fiatalon meglehetősen vad alkotásokat hozott létre, és amikor évtizedekkel később kérdőre vonják, nem nagyon tud mit mondani a kamerák előtt. Látunk értelmiségieket, akik feláldozva a karrierjüket inkább egyszerű munkát végeznek, de jógatanárnőt is.

A filmet, amelyet idén Norvégia az Oscar-díjra nevezett, beragyogja a női főszereplő derűje, közvetlensége és páratlan színészi képessége, amely révén apró rezdülésekkel, váratlan átváltozásokkal meg tudja mutatni, hogyan alakítják az embert a döntései, a felismerései és találkozásai a saját lelkével.

A világ legrosszabb embere (Verdens verste menneske)
Norvég romantikus vígjáték-dráma, 121 perc, 2021
R.: Joachim Trier
10/8

Kapcsolódó írásaink

Amikor az olaszok bevették Rómát

ĀA romantikus 19. századba vezet el Luca Di Fulvio új regénye, amelynek fordulatai a legnagyobb írókat: Dickenst, Hugót vagy Dumas-t idézik