Szinte láthatatlan történések

A romantikus vígjáték-dráma besorolást kapott alkotás főhőse a húszas és harmincas évei fordulóján járó Julie (Renate Reinsve), aki mivel jó tanuló volt a középiskolában, az orvosi egyetemre jelentkezik, mivel oda kell a legmagasabb pontszám. Míg erről narrátorként beszél, látjuk őt egy boncoláson egyetemista társai és a patológusnő köré­ben. Julie arca zárt. Szépen kisminkelte magát, szép, mint a többi okos és igényes fiatal lány, de semmi köze az orvosláshoz.

Míg ezt megállapítjuk, a patológusnő olyan természetes mozdulattal nyitja fel az előtte fekvő tetem hasát, mint aki lehúz egy cipzárat, és így még nyilvánvalóbb, hogy Juliének nincs itt sok keresnivalója. Átmegy a pszichológiai karra, de megunja a beszédet, inkább képekre vágyik, fotókra például. Ezen a ponton Julie szembemegy azzal a szépen kisminkelt lánnyal, aki még orvosi egyetemista korában volt. Egy könyvesboltban kezd dolgozni, és mellette belefog a fotózásba. Már nem annyira maszkszerű az arca, de a szeme még mindig gombszerű és tompa.

A kamera időről időre megfigyeli, van-e változás ezen az arcon, ezen a testtartáson, ki ez a lány, akit négy éven át követ a film, és mi felé tart az élete? Amikor lemond a presztízsszakmákról, és lép egyet saját maga felé, felszabadul, járni kezdi az éjszakát. Aksel, a képregénygrafikus negyvennégy éves, amikor egy pár lesznek.

Aksel, akinek Julie lesz a legfontosabb nő az életében az első közös éjszaka után hirtelen belelát a közös jövőjükbe, és el is mondja a lánynak, hogy kapcsolatuknak egyszer vége lesz, mert ő már meg akar majd állapodni, gyermeket akar, de Julie még nem. Azért boldog időket töltenek együtt, csak szép lassan repedezik a kapcsolat. Nyomot hagy rajtuk, amikor egy hozzájuk hasonló párokkal töltött hétvégén végighallgatnak egy drámai veszekedést, és az is, hogy Aksel kiállításmegnyitóján Julié-t fullasztja a nyüzsgés – el is indul haza. Útközben belóg egy házibuliba, ahol megismerkedik Eivinddel (Herbert Nordrum). Juliét felszabadítja ez a találkozás.

Szeme mégsem ebben a kapcsolatban kel végül életre, hanem akkor, amikor megtudja, hogy Aksel rákos. Julie elhagyja addigi életét és vele Eivindet, hogy Aksellel együtt végigjárja és lefotózza a férfi életében fontos helyszíneket. Julie ekkor születik meg igazán, most kezd köze lenni a benne élő egyszeri és megismételhetetlen lélekhez.

A lélek pedig gyakran mást akar, mint a biológiai programszerű hétköznapi élet. De mégis lélekből kezdünk el igazán látni, ahogy Julie is. Az élet egy másik úton vissza is tér hozzá: babát vár haldokló régi szerelmétől. Egymásba ér, egymásba fordul ezen a ponton élet és halál, ahogy Julie női felmenői életében is, akik közt volt, aki harmincévesen már több gyermekes özvegy volt, és olyan is, aki a harmincötöt sem élte meg. Julie újabb döntéseket hoz, amelyekről senki sem tudja, ő sem, hogy jók vagy rosszak, jönnek örömök és fájdalmas fordulatok egyaránt.

Nagyon is csendes alkotás Joachim Trier filmje, de amit megmutat az emberi életről, megkerülhetetlen. Talán arra is inti a nézőt, hogy legyen szerényebb, halkabb, befelé figyelőbb, mert ami igazán fontos, az olyan csendben vagy szinte láthatatlanul történik, hogy folyton nyitottnak kell rá lenni.

A film felvonultatja a kor jellegzetes figuráit, a másik családot alapító, elsőszülött lányára figyelni képtelen apát, az anyát, aki már nem úgy öregszik, mint felmenői, a rétegművészt, aki fiatalon meglehetősen vad alkotásokat hozott létre, és amikor évtizedekkel később kérdőre vonják, nem nagyon tud mit mondani a kamerák előtt. Látunk értelmiségieket, akik feláldozva a karrierjüket inkább egyszerű munkát végeznek, de jógatanárnőt is.

A filmet, amelyet idén Norvégia az Oscar-díjra nevezett, beragyogja a női főszereplő derűje, közvetlensége és páratlan színészi képessége, amely révén apró rezdülésekkel, váratlan átváltozásokkal meg tudja mutatni, hogyan alakítják az embert a döntései, a felismerései és találkozásai a saját lelkével.