Kultúra
A viktoriánus színház és Drakula
Az egyik legnépszerűbb ír kortárs szerző, Joseph O’Connor Árnyjáték című könyve izgalmas, narratív szövetű, többrétegű mű – Történelmi-irodalmi regény Bram Stokerrel a főszerepben
Nagy örömünkre most ismét olvashatjuk, hiszen a Helikon kiadta legutóbbi kötetét, amelyről az angolszász sajtó szuperlatívuszokban nyilatkozott: az 1870-es években Dublinban kezdődő, majd Londonban folytatódó Árnyjátékot.
Az eredeti nyelven Shadowplay címet viselő regény nagyrészt lebilincselő, izgalmas narratív technikákat váltogató munka. O’Connor nagyon ért az atmoszférateremtéshez, már a könyv első oldalai beszippantják az olvasót. És még ha később néha nehéz is kibogozni a szálakat, vagy helyenként kicsit le is ül a történet, esetleg úgy érezzük, kicsit hosszúra nyúlik az epilógus, a végeredmény mégis maradandó és jó olvasói élmény.
Az Árnyjáték ugyanis többrétegű mű. Amellett, hogy a viktoriánus korba repíti vissza az olvasót, Bram Stoker Drakula-történeteinek keletkezését meséli el, tehát regény a regényben, mindemellett dokumentarista vonulata is van, valamint a fantasztikus irodalom jegyeit is hordozza. Mint korábban mondtuk, nemcsak a történet, hanem a szöveg, a próza szintjén is izgalmas.
O’Connor kollázsszerűen ír: a hagyományos leíró és párbeszédes részek mellett találunk a könyvben színlapmásolatot, naplóbejegyzést, más fiktív dokumentumokat, de még hangfelvétel-leiratot is. Műfajilag leginkább történelmi regénynek mondható, ám társadalmi vonulata is van: nem meglepő módon az ír szerző kifejezetten sokat foglalkozik a korban „virágzó” ír–angol ellentéttel, azzal, ahogy a londoniak lenézik őket – és mindenki mást is mellesleg.
Ami még vonzóbbá teszi O’Connor regényét, az az, ahogy betekintést nyújt a viktoriánus színházi világba, illetve bemutatja annak két legfontosabb alakját: Ellen Terry színésznőt és a legendás Henry Irvinget. Azon túl, hogy pontos adatokkal és forrásokból dolgozik, két remek karaktert alkot a művészekből: jellemábrázolása legyen bármennyire fiktív, mégis nagyon hiteles. Ott lehetünk konkrét, a valóságban is bemutatott előadások születésénél, megtudjuk, hogyan készültek akkoriban a díszletek, sőt még a premierpartikon is részt vehetünk.
A színházat illetően olyan kis finomságokra is odafigyel, mint az elektromosság megjelenése és az attól való ódzkodás a teátrumokban.
A történet főszereplője a színház mellett a fentebb már említett Bram Stoker, akinek vámpírját ma már mindenki ismeri, azt azonban kevesen tudják, hogy az ő nevéhez (is) fűződik London egyik legfontosabb (ma is létező) színháza, a Lyceum feltámasztása, renoválása és aranykora. Az Árnyjáték Stoker élettörténete is, hiszen bár főleg az 1870-es és 80-as években játszódik, a prológus és az epilógus egészen a 20. század elejéig nyúlik. Az ő figuráján keresztül a kor irodalmi életéből is ízelítőt kapunk, nem beszélve az alkotói válság problematikájáról.
Mindezek mellett persze házassági problémákat, féltékenységi jeleneteket, baráti és rajongói, mecénási viszonyokat is kiválóan ábrázol O’Connor. Akkor is, ha valójában az olvasó végig érzi, itt minden karakternek egy fő, életre szóló szerelme van: maga a színház, ami vagy aki mellett minden más eltörpül.
