Kultúra
Korunk Ádámja és Évája
Falusi Márton legújabb kötetében megszületik egy eddig sosem látott múzsakarakter: a doktornő – A szerzőt versre emlékezteti a diagnózis szövege
A Magyar Napló és az Írott Szó Alapítvány gondozásában megjelent kötetben szereplő két versciklus (A megszólítás eredendő bűne, Találkozásaim Zuglischer Manóval) ennél jóval többet ad. A költő a hétköznapi utcai, játszótéri, kórházi, konyhai jelenetek és a lélekben, az elmében lezajló képsorok közt másfajta kapcsolódást ábrázol, mint ahogy azt a kora modern kortól a magyar költészetben megszoktuk.
A természettudomány, az orvosok, a gépek mind figyelik az embert, és a maguk eszközeivel írják le az emberi életet, akárha bármilyen más lény lenne, nem az a csúcsragadozó, akinek ismerjük. A költő pedig nem arra törekszik, hogy az embert idealizálja, tetszetős kontúrokkal lássa el, hanem hogy minél pontosabban megmutassa ösztönszerű és programszerű működését, sebezhetőségét, tehetetlenségét, meg azt is, hogy mégis tud örülni, szeretni tud, becéző szavakkal látja el akár a napi rutint is.
Látjuk a versekben, ahogyan a kor embere hajtja a mókuskereket fáradhatatlanul, járja a kor emberének kijelölt ösvényeket meg egyáltalán, az életben maradás és a halál felé vándorlás behatárolt ösvényeit, és közben fáj szegény, és mondogatja mint belső monológot, hogy milyen emlék hogyan fáj, a törmelékes, részekben lobbanó élet is fáj, pedig közben a költő azt is megállapítja: „mert a szó a természeti létezők végtelen lerövidítése Isten és ember poétikus viszonyában”.
A kötetben megszületik egy eddig sosem látott múzsakarakter: a doktornő. Klinikai onkológus ő, aki a modern technika eszközeivel térképezi fel a betegséget, és a költőt versre emlékezeti a diagnózis szövege, amelyet megír, akár még a saját apja gyomorrákjáról is. Falusi Márton világában azonban az egész városi élet és benne a lett, elmúlt és nem lett, de „úgy kellett volna lennie” események miatti fájdalomból fogant összekapcsolódások hasonlítanak a rákra és az áttétre. Mindezek – mint egy nagy pókháló – közepén ott a bátor, okos, tanult és harcos múzsa, akihez hasonlót nemigen találhatni a magyar irodalomban. Még Rozgonyi Cicelle vagy Cecey Éva sem hasonló hozzá, talán ha Kárász Nelli, aki egy másik életben mégis Imréé lehetett?
A gépeket bűvölő orvosamazon mellett ott áll a költő meztelenül, jelmeztelenül, mert ő végül nem lett se taláros, se tányérsapkás: „öltözz fel semminek vetkőzz ki / önmagadból a próbafülke / tükrei legrosszabb arcodat / mutogatják bő választékban” – írja a kötet címadó versé-ben. Igaz, azt is elárulja a vers, hogy a múzsa sem hordja kórházi gyógyító csapatában az orvosi köpenyt, így lesznek ők ketten a kor jelmeztelenre vetkezett Ádámja és Évája.
A városi jeleneteket ábrázoló versek mellett vannak vidékie-ket ábrázolók is, ahol nehezen gyullad be a vaskályha, és nomádul mennek a dolgok, de mégis szerethető az élet. Külön ciklust alkotnak a Zuglischer Manó-versek, amelyekben élőhelyén, vagyis Zuglóban figyelhetjük meg teljes szellemi pompájában, korhű életörömében, társai körében és Istenre hangoltságában a szerző alteregóját, mondhatni tudományos és költői alapossággal részletezve.
Falusi Márton költészete visszanyúl az 1990-es és kétezres évek magyar költészetéhez. Költői nyelvezete részben ezt a korábbi korszakot idézi. A szóviccek és poénos áthallások, az ilyen-olyan elütésekből eredő nyelvi humor az őszinte érzésekkel, metafizikai távlatokkal, a szexualitás közvetlen, de nagyon csiszolt – Bella István, Petri György, Tornai József nyomdokain haladó – ábrázolásával egyensúlyban nagy szerepet kap a kor életérzésének és jellegzetes alakjainak megjelenítésében.
Térey János, Lackfi János a hétköznapokat versbe emelő lírája, Végh Attila és Győrffy Ákos költői jelenléte a természetben és a metafizikában rokonítható a kötet költői világával. Meg persze Hamvas Béla és Heidegger is eszünkbe jut arról, ahogy korunk mindennapjaiban a Kárpát-medencében költőien lakozik egy magyar költő.
