A folytatás, amire nem álltunk készen

Korábban számos mű tett már kísérletet arra, hogy elsősorban szórakoztató és izgalmas történetekben fejtse ki az emberiségre jövőjére vonatkozó súlyos dilemmákat egy erős, filozófiailag is elgondolkodtató allegória segítségével, viszont olyan sikert egyik sem aratott, mint a Wachowski testvérek.

Ehhez talán az is hozzájárult, hogy a látvány szempontjából is teljesen új megoldásokkal rukkoltak elő a készítők, akik a számítógépes effektekkel nem csupán azt akarták megmutatni, hogy mire képes a technika, hanem azok szervesen hozzátartoztak a történet belső logikájához. Röviden: a gondolat és a forma tökéletes összhangban volt.

A második és harmadik epizódban ez az összhang némileg felborult, sokan feleslegesnek is tartották a folytatásokat, amiben van is némi igazság, ugyanakkor ahhoz, hogy a történet lezárt, kerek egésszé álljon össze, szükség volt rájuk.

Éppen ezért amikor kiderült, hogy Mátrix feltámadások címmel el fog készülni egy negyedik folytatás is, jogos volt a kérdés: mi szükség minderre. Hiszen azt megszokhattuk már, hogy ha hosszú idő után hozzányúlnak egy klasszikus történethez, abban általában nincs semmi köszönet.

A Mátrix feltámadások cselekménye a harmadik részben történtek után zajlik hosszú évtizedekkel később. Rögtön az elején kiderül, hogy Neo (Keanu Reeves), a kiválasztott – aki korábban feláldozta magát az emberiség megmentéséért – életben van, a Mátrix nevű virtuális valóság pedig erősebb, mint valaha. A megöregedett Neo – vagy más néven, Thomas Anderson – ebben a világban egy játékfejlesztő, aki a nagy sikerű Mátrix virtuális valóság alapú játékban örökítette meg a múltban szerzett emlékeit, amelyekről környezete igyekszik elhitetni vele, hogy mindössze tévképzetek. De ahogy azt tudjuk, a Mátrix csak egy rossz, mesterséges álom, amiből az ember fékezhetetlen szabadságvágya ki akar törni.

Mielőtt szemügyre vennénk, mit is akar tőlünk a rendező, érdemes tisztáznunk a reboot (magyarul: újraindítás) fogalmát: rebootfilmeknek azokat nevezzük, amelyek egy korábbi történetet ismét „elindítanak”, vagyis egy újabb környezetbe helyezik, adott esetben figyelmen kívül hagyják egyes aspektusait, hogy a bevált eseményekkel újabb üzenetet fogalmazzanak meg vagy pedig átfogalmazzák a korábbiakat. (Bizonyos alkotások esetében pedig csak ismét lehúzzák a bőrt egy már bevált klasszikusról.)

A Mátrix feltámadások egyértelműen rebootfilm, olyannyira, hogy a film maga is tesz erre utalásokat. A történet első fél órája ugyanis szinte már kínosan nyílt, önironikus párbeszéd, amelyet a rendező folytat a Mátrix-történetek utóéletével. Egyrészről Wachowski mintha arra akarna rámutatni, hogy mindaz, ami 1999-ben még baljós víziónak tűnt, a valóságból tömegeket kiszakító, egy kényelmes, de öntudatlan állapotba kényszerítő virtuális valóság ma már nem fikció, nagyon is itt van, és óriási technológiai cégek fejlesztik kreatív szakemberek tanácsai szerint.

Másrészről Wachowksi mintha maga is kritizálná, sőt kinevetné azt, hogy a Mátrix-allegória jelentéséről milyen értelmezési elméletek keringenek a mai napig, s amelyek közül egy például a rendező nemi identitásával magyarázza az embereket virtuális valósággal rabszolgasorsban tartó mesterséges intelligenciát – ami valóban nevetséges megfejtésnek tűnik.

Más szóval: számon kérés tanúi vagyunk, a rendező számon kér minket, a tömegeket, a készen kapott magyarázatokra és újabb meg újabb elfogyasztandó történetekre éhezőket, akik miatt minden klasszikus történet sorsa manapság az újraindítás. (Ami egyébként egy számítógépes rendszerre vonatkoztatva is igen beszédes kifejezés.)

Nos, ha így állunk, tessék, itt van a folytatás, amit annyira szerettek – ez az attitűd szülte a Mátrix feltámadásokat. Ami egyébként vicces és érthető koncepció, és amely az egyetlen olyan szempont, ami alapján élvezhető lesz a film. Kezdve azzal, hogy a látvány közel sem korszakalkotó, csak modern. A virtuális valóság valóban úgy néz ki, ahogy egy korszerű, igényes számítógépes játék: bár szép a grafika, ügyesen kidolgozott környezet, de mindvégig látszik, hogy ez nem igazi – holott a történet szerint ebben a mesterkélt világban élünk mi emberek ténylegesen, vagyis a minimum az lenne, hogy valóságosnak néz ki. Ennek megfelelően az effektek is kifejezetten rosszak, mesterkéltek és szemmel láthatóan igénytelenebbek, mint a huszonhárom évvel ezelőtti első filmben, amit azért nehéz megemészteni.

Hogy mindez szándékos-e, hogy a megfogalmazott önreflexív üzenet erősítésére szolgál-e, nehéz eldönteni, ahogy azt is, hogy a végkifejlet, amely a mítoszt némileg átfogalmazza, szintén fricska-e, vagy éppenséggel komolyan gondolja a rendező.

A színészi játékról – ahogy az előzményfilmek esetében is – itt sem érdemes sok szót említeni, minthogy a karakterek belső konfliktusai meglehetősen le vannak egyszerűsítve, a rendező pedig nem erre helyezi a hangsúlyt. Keanu Ree­ves, és a Trinityt alakító Carrie-Ann Moss többnyire vagy nagyon komolyan néznek, vagy ellenkezőleg, össze vannak zavarodva.

A Mátrix feltámadások egy hosszú, összetett, néhol az agyat is megtekerő modern film, amely a cselekményen belül is változtatja saját hangnemét. Egy film, amely tisztában van vele, hogy egy film, ezért önmagával és a nézővel szemben is kritikus. Ez egy elgondolkodtató, különös koncepció, amelynek egyetlen hátránya, hogy elvette mindazt, amitől a Mátrix kultfilm lett. Elvette a mítosz lelkét.

Nem az a folytatás, amilyet szerettünk volna, de nem is kibírhatatlan. Attól viszont Isten óvjon minket, hogy ebből is trilógiát gyártsanak.