A látogató is szereplő

– Olyan állandó zenetörténeti kiállítást hoztak létre a Magyar Zene Háza legalsó szintjén, ami nemzetközi kitekintésben is párját ritkítja. Láthatóan nagyon sok munkával készült, tele rengeteg ötlettel, innovatív elemmel, a végeredmény pedig minden korosztályt lebilincsel.

– Bár a tervezésében a kezdetektől részt vettem, és ismertem minden apró részletét a tárlatnak, ami megvalósult, az minden képzeletemet felülmúlja. Mindenkire nagy hatást tett már akkor is, amikor még csak a puszta falak mellett meséltem róla, hát még most, amikor már a nagy része végleges formában látható.

– Mióta és kikkel dolgoztak rajta?

– Az előkészületek részemről 2015-ben kezdődtek, amikor a a Liget Budapest Projekt megvalósításával megbízott részvénytársasághoz, a Városliget Zrt.-hez kerültem. A tervezett Magyar Zene Házával foglalkozó szakcsoport élére hívott meg Baán László, a Liget Budapest Projekt miniszteri biztosa. Akkor már tudtuk, hogy Sou Fujimoto nyerte a nemzetközi tervpályázatot, tehát az építészeti tervek megvoltak, és mi elsősorban a belső tartalommal foglalkoztunk. Tudtuk, hogy komplex, sokféle élményt nyújtó intézményt szeretnénk, amelyben helye volna egy zenetörténeti kiállításnak is. Az egész valójában úgy kezdődött, hogy néhány kollégámnak elkezdtem mesélni a zenetörténetet, ahogy az nekem több mint negyven éves oktatási gyakorlatom alatt kikristályosodott, kiemelve azokat pontokat, amelyek a széles közönségnek is érdekesek lehetnek.

Később aztán a szakcsoportunk növekedett, szakembereket hívtunk számos, nem csak zenei területről, csatlakozott hozzánk a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem két professzora, akik kiállítások látványvilágával már sokat foglalkoztak. Amikor megindult a kivitelezés, kapcsolatba kerültünk az építészirodával is, amely megtervezte az ezer négyzetméteres tér felépítményét, azt a labirintust, ahová a mi élménypontjaink beférnek. Azért érezzük azt, mintha ott lennénk térben-időben egy-egy zenetörténeti korszakban, mert gyakran díszletek között járunk, a középkorba például az iniciálékapu vezet át, de építettek templombelsőt, táncházat is.

Az animációs és dokumentumfilmes elemek sorát a filmgyártás módszereivel dolgoztuk ki, egy produceriroda vezetésével. Így keletkeztek a vizuális installációk és a rövid, ismeretterjesztő tartalmú filmeket kínáló elmélyedési pontok egyaránt. Az a komplex folyamat, ami a zenetörténeti séta élményét adja, úgy készült, mint egy játékfilm, amelynek történelmi
figurái mellett a látogató is szereplőjévé válik, nemcsak a látvány, hanem a folyamatosan hangzó zenei atmoszféra miatt is.

– Kértek tanácsot, iránymutatást nemzetközi szakértőktől?

– Az előkészítés folyamatában kutattunk, tanulmányoztunk külföldi példákat Bécsben, Brüsszelben, Párizsban hasonló jellegű intézményekben, valamint olyan új szellemű kiállításokat kerestünk, amelyek zenével, zenészekkel foglalkoztak. A múzeumokban az utóbbi években jelentős technikai forradalom ment végbe, ma az ismeretek átadását nem lehet kizárólag statikus tárlókkal megoldani. A filmeken, videójátékokon nevelkedett fiatalok minden érzékszervükre ható élményeket várnak. Például az angolok ilyenfajta kiállításokban irányadók, ezért felkértük a londoni Victoria & Albert Museum egyik kurátorát tanácsadónak. Tőle is sokat tanultunk, elsősorban azon a téren, hogy mennyi információt bír el a közönség, mennyi időt töltenek a látogatók egy-egy attrakciónál, mi igazán hatásos és mi nem. Ez egy külön szakma.

– Melyik a kedvenc része a kiállításban, ha van ilyen?

– Több is van természetesen, de amit különösen szeretek, mert kifejezi az egész tárlat szellemiségét, az a kottanyomtatás interaktív játéka. A kottanyomtatás vívmánya a 16. és 17. század folyamán megváltoztatta a zenefogyasztási szokásokat. A sokszorosításnak köszönhetően a zeneművek bekerültek a polgárok otthonába szerte Euró­pában. Itt nem nagy misékről vagy más, igényes és hosszú kompozíciókról van szó, hanem kamarazenéről, amit bárki meg tudott szólaltatni.

Megépítettük tehát a Gutenberg-féle nyomdagéphez hasonló masinát érintőképernyővel, amelyen négy korabeli mű jelenik meg. Ezek közül választhatja ki a látogató, melyiket szeretné kinyomtatni. Megjelenik az adott kottaoldal, amire ha rátapintunk, akkor a digitálisan „nyomtatott” oldal felszáll a gép mögötti falon lévő, korabeli festményekre, amelyek a zenei hangjaira életre kelnek. A festmények különböző, zenéléssel kapcsolatos jeleneteket ábrá­zolnak, van lantos, énekes, billentyűs, és a képeken a figurák azt játsszák, olyan szájmozgással, amit a fejhallgatón keresztül hallunk. Együtt zenél egész Európa! Persze van közte magyar szám is…

Ez egyrészt zenei élmény, másrészt technikai vívmány, de megjelenik benne a képzőművészet is, vagyis magába sűríti mindazt, ami a zene organikus összefüggéseit mutatja meg a társadalom, az ember életében.

A kottanyomtatás interaktív játéka az egész tárlat szellemiségét kifejezi: gutenbergi nyomdagép érintőképernyővel

Fotó: Városliget Zrt.

– Magam is tapasztaltam, amit az előbb említett, hogy a zenetörténeti séta alatt nincs olyan másodperc, amikor ne hallana valamit a látogató. Ez az elképesztő mennyiségű zenei anyag hogyan, mikor született meg?

– A tárlat főszereplője a zene. Ehhez nem egyszerű audio guide-ot választottunk, ami két dimenzió­ban hozza össze azt, amit látunk és amit hallunk, hanem háromdimenziós térhangzást képzeltünk el, ami a térnek és az időnek egyrészt hangzó díszletet, másrészt konkrét zenei előadást kölcsönöz. Innen egyébként a kiállítás címe is: Hangdimenziók – zenei utazások térben és időben. Ezt a fajta sound designt, a hang élményét a berli­ni USOMO cég dolgozta ki, akik foglalkoznak ilyen jellegű kiállítá­sok hangjainak tervezésével. Ők fejlesztették ki azt a fejhallgatót is, amit a látogató visel a tárlaton – annak a működése önmagában rendkívül érdekes.

Minden térnek megvan a hangzása, hangzásfolyama, és ebből az alapatmoszférából nőnek ki azok a pillanatok, amikor konkrétan részesévé válunk valamely vizuális információnak. Ezek együtt adják a tárlat komplex hangzóélményét. Például ott van a magyar népzene gyökereit bemutató sarok, ahol a lábunk alatt van egy térkép, amelyen a fontosabb népcsoportokat jelöltük (kazah, türkmén, török, obi-ugor stb. – S. K.), és ha odaállunk, akkor az adott népcsoport dallamát halljuk fejhallgatónkon – ezeket a részleteket a népzenetudományi gyűjteménytől kaptuk. Mindeközben egy képernyőn látunk egy fotót is, amely a népcsoport tipikus képviselőinek arcképét mutatja meg. Visszatérve a zenék összeállítására: például abban a térben, ahol a nyomtatógép van, legalább tizenöt zenei részletet hallgathatunk meg. Ezeket vagy már meglévő felvételek közül választottuk ki, vagy stúdióban vettük föl.

– Számomra nagyon különleges volt a nyomdagépes terem mellett a Palestrina-kupola, ahova belépve az ember tényleg azt érzi, valósággal körülöleli a zene.

– Az egyszólamú gregorián kultúrából folyamatosan fejlődött ki a többszólamúság. Ezt a tárlaton úgy jelenítjük meg, hogy a kódexeket bemutató teremből, ahol grego­rián dallamokat hallunk, átlépünk a templomtérbe, ahol két, illetve négy szólamban éneklő szerzetesekkel találkozunk gótikus üvegablakra festve, animációs technikával. A híres és gazdag európai vokális polifónia végpontja Giovanni Pierluigi da Palestrina, aki mintegy négyszáz év Istent di­csőítő zenekultúráját foglalta össze. Elértünk tehát egy folyamat végpontjához, ahol egy reneszánsz kupola fogad bennünket, felhők között mozgó angyalokkal, Palestrina földöntúlian gyönyörű, az ellenreformáció szellemében fogant zenéjével.

Fontos volt számunkra, hogy legyenek ilyen nyugvópontjai is a kiállításnak, ahol a látogató leülhet, és teljesen átadhatja magát a zenének. Liszt Ferenc szalonja is ilyen terem lesz: hallunk a műveiből egy összeállítást, mintha ő maga játszana, és közben látunk egy vetítést, amely az életét, munkásságát foglalja össze. De vannak aktivitást igénylő élménypontok is, ahol tennie kell a látogatónak valamit ahhoz, hogy megszülessen az élmény, amit át akarunk adni. Ilyen például a táncház, ahol meg lehet tanulni néhány alaplépést. Reméljük, hogy ezáltal megvalósul valamiféle egyensúly az aktivitás és a befogadás közt. Izgatottan várjuk a látogatók reakcióit. Mindent úgy terveztünk, hogy a használat során lehessen rajta finomhangolni.
De január végére a tárlat a maga teljes pompájában látogatható lesz.

– Szintén ezen a szinten található a ház másik kuriózuma, a hangdóm. Miért érezték fontosnak, hogy helyet kapjon az épületben?

– Elsősorban azért, hogy előtérbe kerüljön az a hangzó világ, ami körülvesz bennünket, hogy a hangra irányítsuk a figyelmet egy olyan korban, amikor a vizua­litás mindent elnyom. A dómban harmincegy hangszóróból halljuk a hangokat és zörejeket, a természet és az ember zenéjét, és közben háromszázhatvan fokos vetítéssel a vizuális ingerek sokasága vesz körül. Ez főleg a fiatalok, gyerekek miatt fontos, hiszen az ő tudatukhoz ilyen úton jutnak el az információk. Maga a hangdóm nem új keletű dolog, kísérletként, világkiállításokra, egy-egy pavilonban kialakítottak ilyesfajta, térhangzásra épülő összművészeti csodát, amit a rendezvények végén mindig lebontottak. Ilyen méretű, állandóan működő hangdóm nincs a világon másutt. A másik ok, ami miatt a hangdóm rendkívül fontos, hogy alkalmas az elektroakusztikus zenében szükséges hangzáskísérletekre.

– Utóbbiról ritkán hall az ember…

– Az elektroakusztikus zene a 20. században alakult ki, a húszas évektől mind a mai napig kísérleteznek vele a zeneszerzők, írnak új műveket, olykor igen jelentőseket is! A Zeneakadémián erre a fajta zeneszerzésre külön szakág épült föl a zeneszerzés tanszakon belül. Elég komoly repertoárja is van, a Magyar Rádió elektroakusztikai stúdiójában a hetvenes-nyolcvanas években szinte valamennyi magyar zeneszerző megkomponálta a maga művét, ezeket is érdemes felidézni, rendhagyó, retrospektív zenei tárlatként. Lényeg az, hogy aki beül a hangdómba, egészen sajátos térélményt kap. Óriási felfedezési lehetőség, amelynek távlatait a jövő fogja megmutatni.

– Haladjunk egy szinttel feljebb! Milyen programok várhatóak a koncertteremben az első időszakban?

– Előrebocsátom, hogy az egész ház alapkoncepciója a beavatás, ismeretterjesztés. Még akkor is felfedezésre szeretnénk csábítani a látogatókat, ha nem kifejezetten didaktikus programról van szó. A koncerteken terveink szerint olyan művek hangzanak el, olyan együttesek, művészek lépnek fel, akik egymásra hatnak, és ebből valami érdekes újdonság jön elő. Szeretnénk újrafogalmazni a régi szavakat. A programkínálat jelentős részét a zenepedagógiai jellegű foglalkozások fedik le, legalábbis hétköznap reggeltől délutánig, amikor iskolás csoportokat fogadunk. Hétvégén pedig családi programokra készülünk elsősorban.

Az egyik alappillérünk a népzene. Mindjárt a nyitóhétvégén tartjuk meg a moldvai csángók zenéjét megidéző Klézsai ünnepet. Megismerhetjük annak a vidéknek a zeneiségét, vendégül látva az eredeti adatközlőket és az őket mesterüknek valló „revival” művészeket. Ismeretterjesztő előadás is lesz: Pávai István népzenetörténész vonja be az érdeklődőket, és persze az estet követő táncházban mindenki aktívan részt vehet. Szeretnénk visszaadni a programok szintjén a Városliget hagyományos szórakoztató funkcióját is, a „pesti folklórt”. Bárzongoristákat, cigányzenészeket, zenebohócokat hívunk meg, felidézzük a régi Budapest dalainak világát.

A népi és az urbánus gyökerek számunkra egyaránt fontosak. Sokféle zeneművészeti ágat szeretnénk itt – a szó szoros értelmében – egy tető alá hozni, eltérő műfajokat egymás mellé tenni. Első nyilvános koncertünk két énekegyüttes, a Szent Efrém Férfikar és a moszkvai Szent Vazul-templom kórusának közös estje lesz az Orientale lumen programsorozat megnyitó eseményeként. A keleti és a nyugati kereszténység találkozásakor hangsúlyozzuk a zene és a transzcendens szféra szoros kapcsolatát, ami egyébként az állandó kiállításunknak is az egyik alapgondolata, és – gondolatban – fel is szenteljük a házat… Missziónk lényege a fiatalok felkarolása is: mi a leendő sztárok intézménye vagyunk! A daloknak is szeretnénk nagyobb hangsúlyt adni, akár magyar, akár külföldi vendégművészek meghívásával, akiknek különleges zenei világuk van. Ezen a téren a népi és a popzenei hatás egyaránt szerephez jut majd. Már most két nagyszabású tervünk van: az egyik a Város-vendég sorozat, amely május közepén kezdődik, és lényege a vidéki Magyarország zenei életének bemutatása. Debrecennel fogjuk kezdeni. Amúgy is szeretnénk otthont adni a vidéki zenekultúrának.

A Duna Televízióban sugárzott Partitúra műsorfolyam kapcsán sokat utaztam az országban, és akkor derült ki, mennyi figyelemre méltó kezdeményezés van a fővároson túl is. A másik rendezvény, amelyet szintén el fogunk indítani 2022-ben, a Nemzetközi Zenei Selyemút Fesztivál, amely Kelet és Nyugat kulturális találkozására koncentrál. Adja magát, hogy távol-keleti művészeket is meghívjunk, hiszen a ház tervezője japán építész, ami az épület szellemiségét erősen meghatározza. Ám nemcsak a tradicionális távol-keleti zenét szeretnénk megmutatni, hanem azt a folyamatot is, ahogy Japánban, Kínában, Dél-Koreában reneszán­szát éli a nyugati típusú komolyzene. Ott a klasszikus zene divattá, presztízzsé vált, és sokkal nagyobb az érdeklődés iránta, mint Európában vagy az Egyesült Államokban. Ezt a jelenséget kihasználva mutatnánk meg a jeles távol-keleti muzsikusokat. Mindemellett persze nem feledkezünk el arról sem, hogy Bartók és Kodály országa vagyunk.

– A nagyközönség számára mikor nyílik meg a ház?

– Az ünnepélyes megnyitót a magyar kultúra napjához (január 22.) igazítjuk. Másnap pedig kinyitjuk a kapukat a széles közönség előtt is.