Három történet, egyetlen film

Jó hír, hogy legújabb alkotásában erről szó sincs, ugyanakkor valóban, a rendező szemernyit sem változtatott filmnyelvén, sőt némileg tovább is fokozta azt.

Wes Anderson filmjeire szándékosan egyfajta modorosság jellemző, ezt stilizálja az abszolút végletekig, amíg valódi esztétikummá nem válik. Ezzel történeteit gyakorlatilag az elejétől a végéig zárójelbe teszi, történjék bármi is ezekben az alkotásokban, a valódi, drámai azonosulás nézőként nem lehetséges, csak a puszta gyönyörködés marad a forma tökéletessé­gében és az öniróniában.

A Francia Kiadás – eddigi talán legjobb filmjéhez, A Grand Budapest Hotelhez hasonlóan – egy letűnt kor utolsó képviselőinek, kiveszőfélben lévő világfelfogásoknak állít emléket, bár jelezve azok nevetségességét is, mégis nosztalgiát ébresztve. Egy antológiafilmről beszélünk, amely három történetet mesél el. A történet váza szerint miután a Francia Kiadás című magazin alapítója meghal, a végrendeletében meghatározottak szerint a lapnak meg kell szűnnie. A szerkesztőségnek és az állandó szerzőknek tehát el kell készíteniük az utolsó lapszámot. Ennek legfőbb cikkeit követheti aztán nyomon a néző a riporterek elbeszélésein keresztül.

Az első cikkben egy börtönbüntetésre ítélt festő, Moses Ro­sen­tha­ler (Benicio del Toro) történetét ismerhetjük meg. A férfi az egyik börtönőrben találja meg a múzsáját, és absztrakt képeket fest a neki modellt álló nőről. Miután egy adócsalás miatt elítélt műkereskedő – őt Adrien Brody alakítja fantasztikusan – megpillantja egy képét, megvásárolja azt, illetve a tulajdonjogot későbbi alkotásaira, hogy szabadulását követően felépítse Rosenthaler hírnevét, ő pedig meggazdagodhasson. És minden a terve szerint is alakul, egészen addig, amíg három év múlva vissza nem tér, hogy megnézze, mit alkotott a festő ez idő alatt.

A második cikk egy diáklázadás történetét meséli el, amely azt követően robban ki, hogy fiú diákok egy csoportja megelégeli, hogy nem léphetnek be a lányok kollégiumába. A helyzet akkor csap át fegyveres felkelésbe, amikor egy társuk dezertál a kötelező hadkötelezettség elől. Mindezt a briliáns Frances McDormand által alakított, közel sem semleges újságírónő szemén keresztül láthatjuk, aki olyannyira az események résztvevője, hogy romantikus viszonyt kezd a diákok vezetőjével (Timothée Chalamet).

Az utolsó történet középpontjában pedig Nescaffier (Stephen Park) karaktere áll, egy rendőrhadnagy, aki a helyi őrs alagsorában pompásabbnál pompásabb ételeket szolgál fel a rendőrfőnöknek és társaságának. Hamarosan azonban minden konyhai tudását be kell vetnie, hogy megmentse a főnök fiát, akit bűnözők rabolnak el váltságdíj reményében.

Wes Anderson, ahogy azt tőle megszokhattuk, a halálosan precíz kameramozgással és a matematikai pontosságú kompozíciókkal éri el azt a hatás, amitől szerethetővé válnak filmjei.

Egyik legnagyszerűbb filmes megoldása, amikor az idő múlását vagy a cselekménysűrítést élő montázsjelenetekben oldja meg, fényképpé merevedett szereplőkkel, díszletről díszletre mozogva, egyetlen snittben.

Rettentő összetett, részletes, jól megmunkált minden egyes jelenet, hogy az embernek valójában felfogni sincs lehetősége minden egyes apró jelzést, amelyet egy-egy kamerabeállításban elrejt a rendező, legyen szó akár a díszletek harmóniájáról vagy egy látszólag teljesen jelentéktelen mellékszereplő mozdulatáról a háttérben.

A rendező stílusa miatt viszont a néző egyetlen karakterrel sem szimpatizál jobban, mint a többivel, és nem is ellenszenvesebb egyik sem a másiknál, minthogy az események valódi tétjét kioltja az abszolúttá váló komikum, az elbeszélői pozíciók rétegzettségén átsejlő önirónia. A gonosz karakterekről kiderül, hogy nem is annyira gonoszak, míg a pozitív hősök komolyan vehetetlenné válnak.

A mámorítóan színvonalas szereplőgárda ezúttal sem maradt el, a már említett színészek mellett felbukkan például Willem Dafoe, Léa Seydoux, Tilda Swinton, Owen Wilson, Bill Murray, Christoph Waltz, Edward Norton, Alex Law­ther, Henry Winkler vagy Mathieu Amalric is, azaz legalább három-négy filmre való remek színész, olyanok, akik puszta jelenlétükkel képesek uralni a vásznat.

Csoda hát, ha A Francia Kiadás minden egyes jelenete szó szerint kikényszeríti a néző teljes, feltétel nélküli figyelmét?