Zseni, de nem őrült

A készítők – a Gala-Salvador Dalí Alapítvány – ezúttal azt ezt megelőző időszakot mutatják be legújabb filmjükben, amely Salvador Dalí ifjúkora – Naplók 1904–1929 címmel került a hazai mozikba.

A stáb naplóbejegyzések, interjúk és visszaemlékezések, valamint szakértők segítségével bejárva Dalí fiatalkorának főbb helyszíneit elsősorban arra keresik a választ, milyen tényezők alakították a festő személyiségét, és hogyan alakult ki jól ismert, sajátos világlátása.

Dalí családi környezete első ránézésre átlagos, a klasszikus 20. századi felállást láthatjuk egy szigorú édesapával és egy meleg szívű édesanyával. Csakhogy Dalí születése előtt nem sokkal bátyja huszonkét hónapos korában meghalt. A szülők pedig abbéli meggyőződésükből, hogy elhunyt gyermekük reinkarnálódott a fiúban, ugyanazt a keresztnevet adják az újszülöttnek: Salvador. Hogy ez a trauma milyen mértékben nyomta rá a bélyegét Dalí személyiségére, azt a későbbi naplóbejegyzései is jól jelzik, elmondása szerint ugyanis már gyermekként egynek érezte magát elhunyt bátyjával. Ezt képzetet a szülők is – nyilvánvalóan a gyászolás megtagadásával – erősítették a gyermekben, aki szavai szerint már néhány éves korában biztos volt benne, hogy ő egy zseni.

Itt azonban érdemes megjegyezni, hogy Dalí tinédzser korától kezdve tudatosan építette fel saját imázsát. Kezdve a szándékosan különc öltözködésétől a kortársaitól való félrehúzódáson át egészen aztán későbbi festői világlátásáig, Dalí önmagát folyamatos pszichoanalízis alá vetve konstruálta meg visszamenőleg is a külvilág szemében őrültnek tűnő zseni karakterét. Más szóval: a film javarészt Dalí visszaemlékezéseire hagyatkozik, mint elsődleges forrásra, ennélfogva nézőként érdemes minimális kritikával fordulni a festő szavaihoz. (Ezt a film csak elejtett megjegyzések formájában villantja fel, ritkán.) Dalí ugyanis nem volt őrült, zseninek viszont zseni volt, akár művészete, akár saját ikonstátusának kiépítését tekintve. Persze nem azt állítjuk, hogy Dalí hazudik a naplóiban, hanem azt, hogy egy narratívát alkot meg saját személyiségének újra- és újraelemzésén keresztül, ami bár fontos és értékes ismeret, de látni kell a mögötte megbúvó szándékot, e végtelenül emberi gesztus esendő motivációit. Hiszen egy olyan szuggesztív művészről beszélünk, aki memoárjában a születését megelőző, anyaméhben töltött hónapokra is emlékezni vél – nem mellesleg varázslatosan leírva ezt az emléket.

Önmítoszteremtés tanúi lehetünk Dalí naplóbejegyzéseit hallgatva, amelyeket elsősorban a festmények jelentésrétegeinek feltárásakor érdemes figyelembe venni.

A készítők egyébként rendkívüli részletességgel, ügyesen sűrítve mutatják be fiatalkorának minden fontos aspektusát: kiskorában megmutatkozó, rendkívüli tehetségét, a festészetnek való elköteleződését, útkeresését, középiskolai és egyetemi éveit, nőkhöz való viszonyát, barátságát Federico García Lorcával és Luis Bunuellel, találkozását Pablo Picassóval és persze a szürrealista mozgalommal. Mindeközben láthatjuk azokat a tájakat is, amelyek későbbi festményein rendre visszaköszönnek, és megismerhetünk olyan korai képeket is, amelyeken a művész az impresszionizmussal, a naturalizmussal vagy épp a kubizmussal kísérletezett. A Salvador Dalí ifjúkora remek, minőségi dokumentumfilm, amely azoknak is nyújthat érdekességet, akik jártasak a festő életében. Azok pedig, akik kevesebbet foglalkoztak vele, azért lehet izgalmas, mert látványosan kiolvasható belőle, miért pontatlan címke az „őrült zseni”. Ahogy Dalí egy alkalommal fogalmazott – igen, egyes szám harmadik személyben – önmagáról: „Az egyetlen különbség az őrültek és Dalí között az, hogy Dalí nem őrült.”