A Négyszögletű Kerek Erdő mögött

Lázár Ervin 1936. május 5-én született Budapesten. Apja uradalmi intéző volt. Kisgyerekkora helyszíne, a Tolna megyei Alsó-Rácegrespuszta, majd Tüskéspuszta, ahová apját származása miatt száműzték 1951-ben, a későbbi művekben már mint a mesevilág középpontja artikulálódik, Rácpácegresként, olyan helyként, ami hasonlít is meg nem is az egykori falura. Ennek a fura, néhol abszurd, máskor egyszerűen mágikus realista tér-időnek – amely ugyanúgy feltűnik a felnőtteknek szánt novellákban, mint a mesékben – nem nagyon van párja a magyar irodalomban, hacsak nem Gion Nándornál, aki ugyanígy emeli át a vajdasági gyermekkorát, az ottani világot, a „helyi Macondót” az irodalomba.

Egyszerre valós és valótlan Lázár és Gion vidéke, műveik tere, olyasmi, mint Fellininél az Amarcord című film ködös téli erdeje: hiába is keresnénk a valódi világban. Ugyanakkor darabjait, mozaikkockáit minden további nélkül fellelhetjük Rácegrespusztától Szenttamáson át Riminiig.

Ami Lázár Ervint illeti, eszmélődésének, magára találásának másik fontos helyszíne Pécs, ahová még bölcsészhallgatóként került. Egy Ágoston Zoltánnak adott interjúban a Jelenkorban úgy emlékszik az ottani, újságírással töltött éveire, mint fontos iskolára. „Amikor a Dunántúli Naplónál látták rajtam, a kis vakarcs gyereken, hogy esetleg szépirodalommal is akarok foglalkozni, egy hivatalos ember mélyen a szemembe nézett, és megkérdezte, milyen rovatban szeretnék dolgozni. A kultúrrovatban – feleltem. Az illető bólintott, aztán a mezőgazdasági rovatba rakott.

És ennél jobbat nem tehetett volna velem. Ennek következtében rengeteget utaztam, megismertem a megyét, sok vidéki emberrel találkoztam, és ezért tulajdonképpen hálás lehetek” – mesélte halálának évében, 2006-ban, hozzátette ugyanakkor, hogy az újságírással szerzett rutin, a „gyorsan írás” képessége később hátráltatta és elbizonytalanította. Másfelől viszont, tehetjük hozzá, a Lázár-novellákban bizony egyetlen felesleges mondat sincs. Aki a hírszakmában valamelyes tapasztalatot szerez, egyet biztosan megtanul: húzni. Addig csupaszítani a szöveget, amíg abból már egy vessző sem távolítható el. A Lázár-novellák, ezek a karcsú kötetekbe rendezett rövid írások mind ilyenek: tömörek, találók, mellébeszélés és felesleges írásjel nélküliek.

Amikor Budapestre került 1965-ben – tördelőszerkesztő és újságíró lett az Élet és Irodalomnál –, már túl volt első megjelent novelláján, amit 1958-ban a Jelenkor közölt. Sőt, már kötete is volt: A kisfiú meg az oroszlánok című meseregénye a Móránál Réber László rajzaival jelent meg, ezt két év múlva követte a Csonkacsütörtök című novelláskötet, majd újabb két év múlva az Egy lapát szén Nellikének és a Buddha szomorú.

Közben külön kötetben megjelent A nagyravágyó feketerigó című novella is mint gyermektörténet – a parabola a maga groteszk elemeivel (egy feketerigó, mert nem tetszik neki saját színe, más színűre festi magát) ugyanakkor inkább csak „csomagolásában” gyermektörténet, ha nem ebben a kiadásban jelent volna meg, bekerülhetett volna a novelláskötetek valamelyikébe is.

A pálya indulásából, az első kötetekből mintha az látszana, hogy Lázár Ervin nem gyerekíróként kezdte. Hanem novellistaként, sajátos, karakteres, egyéni hangú íróként, aki a magyar irodalomnak egy, Gozsduval, Peteleivel, Bródyval, majd Kosztolányival már több fénykort megélt műfajában kezdi meg a pályát.

Az említett interjúban erről is beszél. Ahogy mondja, azért írt a „realitás területéről elrugaszkodó” novellákat, mert megvolt benne a szándék, hogy kritikát mondjon a világról. Így született meg A fehér tigris, az egyetlen regény, amely saját bevallása szerint félig mese, és ez volt az a pont is, amikor a novellák felől (és ezek szerint a szürreális elemekkel zsúfolt regény felől) megérkezett a meseíráshoz.

Ami A fehér tigrist illeti, azt ugyan elhomályosítja a későbbi életműrész, ám ugyanúgy érdemes tanulmányozni, mint a korai novellákat, ha meg akarjuk fejteni a lázári irodalom hatásmechanizmusát.

Vegyük például a Buddha szomorú című kötet egyik legérdekesebb, irodalmi szempontból szokatlan szövegét. A Társasjáték című novella gyakorlatilag egy rövid párbeszéd egy gyomorfájástól szenvedő férfi és egy kisfiú között. Már ez is szabálytalan, hiszen hogyan lehetne egyszavas mondatokból történetet írni? Márpedig Lázár Ervin megmutatja, hogy lehet.

A párbeszéd olyannyira idézi az élőbeszédet, hogy nem tűnik irodalmi szövegnek – az által azonban, hogy Lázár Ervin szinte kommentár, narratív elem nélkül adja vissza egy felnőtt ember és egy gyerek beszélgetését, különös feszültség keletkezik a felnőtt és a gyermeki nézőpont között, mintha a Rubin-serleg két értelmezését egyszerre pillantanánk meg. (Ez a pszichológiai vizsgálatokban használt ábra egy olyan rajz, amelyen két, egymással szembe forduló arc közt egy serleg rajzolódik ki. Az ábrára rápillantók egyike a serleget, a másik a két arcot látja meg a képben. A kettőt – elvileg – nem lehet egyszerre észlelni, látni.)

Nézzük azt a párbeszédet, amely a fájdalomcsillapító bevételéről szól. „És Tropkó úr? – kérdezi a gyerek – Már beküldted? Tropkó urat, akinek egyébként Troparin a becsületes neve, nemigen szereti beküldeni a férfi. Azt szeretné, ha a fájdalom magától eltakarodna.

– Még nem – mondja –, de most már itt az ideje.
Egy üvegcséből kiráz egy szemet, lenyeli.
– Bent van? – kérdezi suttogva a gyerek.
– Bent.
– Mit csinál?
– Még csak nézelődik.
– A Fájdalom észrevette már?
– Észre.
– Mérgelődik?
– De még mennyire – mondja a férfi, és a tenyerét jó erősen a gyomrára szorítja.”

Mintha a gyermeki nézőpont felől sejlene fel a jelenet, sőt az egész világ – de a háttérben végig ott áll a felnőtt, a bölccsé csalódott férfi, aki azonban (újabb csavar) szabadon ki- és bejár az el nem vesztett gyermekvilágba. Nem lehet tudni, hogy mi igaz. Nem lehet eldönteni, hogy melyik nézőpont az érvényes. (Ezt a novellát amúgy érdemes összevetni Gion Nándor A galamb című rövid történetével, amely kísértetiesen hasonlóan épül fel egy felnőtt és egy gyermek beszélgetéséből, és mondanunk sem kell, ugyanilyen zseniális.)

Tanulságos az említett regény, A fehér tigris is, amelyben Lázár már az elején, konkrétan a negyedik bekezdésben beemeli a mesébe a szürreális elemet. „Mégis: a kávéházban tartózkodók egybehangzó állítása szerint a fiatalember után aznap egy hófehér szőrű tigris surrant be az ajtón.”

A lázári szövegvilág tehát nemcsak abból a szempontból kettős, hogy mindvégig ott lebeg benne a felnőtt világnézet szomorúságának, unalmának és a gyermeki világnézet ártatlanságának, kreatív és korlátozhatatlan voltának összeütközése. (Ami egyben felveti a legfontosabb kérdést is: melyik világ az „igazi”? Az, amit a gyerek lát, vagy az, amit a felnőtt?) De kettős abból a szempontból is, hogy eleve elmosódnak a határok „normális” és „lehetetlen” közt.

A fehér tigrisben szó sincs gyermeki nézőpontról – a tigris nem azért jön be, mert egy gyerek képzelete megidézi. Nem kell hozzá gyerekszereplő, nem kell a gyerek maszkjába bújni: a lázári világban eleve minden kifut a valóság keretei közül, a szürreális, a groteszk, a mesés úgy szervesül itt bele a „komoly” vagy a „felnőtt” irodalomba (mi is volna az?), hogy nem lehet szétszálazni a kettőt.

Itt van a gyökere annak is, hogy miért nem képes megtalálni a helyét a Lázár Ervin-életmű a magyar irodalmi kánonban, pontosabban miért annak gyerekirodalmi sarkába száműzték az egészet a regénnyel és a novellákkal együtt: mert ennek a szürrealista-groteszk, magas irodalmi műfajnak nincs hagyománya Magyarországon. Van, ahol van, gondoljunk például Italo Calvino A famászó bárójára – hát, gyerekkönyvnek nem mondanánk…

Maga Lázár Ervin az említett interjúban felidézi, hogy gyerekkorában, amikor a „világ végén élt”, ott, ahol a „civilizációnak semmilyen áldása és átka nem működött”, az emberek meséltek, a valóságos történetekbe is mesei elemeket illesztettek. „Akármilyen furcsán hangzik, a vershez a mese áll közelebb, itt a nyelvi megoldások sokkal pontosabbak” – teszi hozzá Lázár, aki maga is világosan látja szövegeinek kettős természetét. „Egyszer csak elérkeztem addig a pontig, hogy a novelláim és a meséim nagyon közel kerültek egymáshoz, és tulajdonképpen egyik-másikról nem is igen lehet eldönteni, hogy melyik műfajba is soroljuk.”

Konkrétabban fogalmaz az életműről szólva Pomogáts Béla, akinek elferdített neve „pomogácsokként” megjelenik A Négyszögletű Kerek Erdőben is, mint az erdőlakók láthatatlan ellenségeié.

Az irodalomtörténész a Lázár Ervin-i szöveguniverzumot az archaikus mítoszok felől értelmezi egy, a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett, 2012-es konferencián elhangzott beszédében. Szerinte Lázár olyan, akár „a régiek, akik mitikus történetekben adtak számot arról, hogy mi megy végbe az emberi világban, és mi húzódik meg a látható világ mögött” . Nála minden példázatos értelmet hordoz, így az állatok vagy az erdőlakók is, akik közül Bruckner Szigfridről például tudni, hogy oroszlán, ám Vacskamatiról legfeljebb sejthetjük, hogy Pomogátscsal szólva „a meseuniverzum macskáinak népszerű közösségébe tartozik”.

A hetvenes évek elejétől egészen a rendszerváltozásig, 1989-ig Lázár Ervin szabadfoglalkozású író volt. A korai köteteket fent már említettük, szólni kell azonban azokról a mesékről is, amelyeknek hőseit az imént idéztük, és amelyek ebben az időszakban jelentek meg. Így az 1979-es Berzsián és Dideki, a Gyere haza, Mikkamakka!, a Szegény Dzsoni és Árnika és a máig legismertebb mű, A Négyszögletű Kerek Erdő, amely 1985-ben jött ki, mind a késő Kádár-kor időszakának terméke.

Ha az előbb szót ejtettünk Lázár Ervin eredetileg felnőtteknek szánt prózaszövegeinek működésmódjáról, érdemes megvizsgálni azt is, mi teszi egyedülállóvá a Lázár-meséket.

Pomogáts a következőkre figyelmeztet: a mesevilágot a hősök sajátos természete és egyénisége alakítja. A legfőbb ereje ezeknek az írásoknak a költőiség, ugyanakkor ősi toposzokat is megidéznek, például ott, ahol Berzsián, a költő küzdelmet folytat Áttentő Redáz, a sötétség fejedelme ellen, a fény és a sötét harcát tematizáló mítoszokra emlékeztető módon. Ahogy az előbbi névalkotásokból is kitűnik, a Lázár-írások fontos jellemzője a nyelvi játékosság és kreativitás.

A „pomogácsokról” szólva fent idézett előadásában Pomogáts Béla elmeséli azt is, miként keletkeztek a legendás „gonoszok”: Lázár Ervinnel együtt borozgattak egy baráti társaságban, amikor az író odafordult hozzá, és közölte, hogy ír róla egy mesét. Baráti tréfa volt, és az irodalmi legendával szemben szó sincs ellenségeskedésről, főleg nem bosszúállásról.

Komáromi Gabriella, Lázár Ervin egyik monográfusa mesekutatóként vizsgálva az életművet számtalan érdekességre felhívja a figyelmet. Például arra, hogy Lázár nemegyszer él inverz megoldásokkal. Nála nem a sárkány, hanem a tündér hétfejű. Nem az egyik fiú a legkisebb, hanem az egyik boszorkány. Máshol a boszorka „százarcú”, ő az, akinek átkát csak a hétfejű tündér tudja feloldani.

Komáromi felhívja a figyelmet arra is, hogy Lázár Ervin mesehősei csaknem egytől egyig antihősök, viszont ellentétben az emberfeletti hősökkel – épp ezért, tehetjük hozzá – szerethetők, és ahogy a mesei elem beszivárgott a felnőtteknek szánt novellákba, úgy szivárgott bele a groteszk vagy az abszurd a mesékbe is. A kerek erdő itt négyszögletű, tele van bizarr tabukkal és tilalmakkal, így voltaképp a kerek, de négyszögesített világ jelképe.

Lázár Ervinnek 1989 után megjelent kötetei közül minden bizonnyal ki kell emelni a Franka cirkuszt, a hangjátékok gyűjteményét és a Csillagmajor című novelláskötetet, valamint a Kisangyalt (1997), amelyben régebbi és még meg nem jelent novelláiból válogatott.

Mindenképp szót kell ejteni a halála után, 2007-ben megjelent Naplóról, amely sokakban tudatosíthatta, hogy a könnyed hangvételű novellák és csodálatos mesék szerzője magánemberként, gondolkodóként végtelenül gyötrődő ember volt, aki önkínzó őszinteséggel vetette papírra kétségeit. Noha a könyv Ács Margit szerkesztésében egy kötetben, és nem füzetek szerint látott napvilágot, érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy nem összefüggő, kronologikus szövegről van szó, mint például Márai Sándornál, hanem különféle színű füzetekről, amelyekben hol megszakadnak a bejegyzések, hogy aztán egy másikban folytatódjanak, hol újraindulnak.

Sokakban felmerült akkor, a naplók megjelenésekor, hogy vajon a mesékből rajzolha-tó-e meg hitelesebben Lázár Ervin személyisége, vagy az egészen más hangvételű naplókból.

Ez ma már aligha fejthető meg. Mégis, ha figyelmesen olvassuk Lázár Ervin, a „felnőttíró” műveit, és mögé látunk a legtöbbször nevetésre ingerlő szürrealista megoldásoknak – emlékezzünk rá, hogy Franz Kafka írásain, amikor a maga korában felolvasta őket, a közönség derült és kacagott! –, megtaláljuk ebben a különös világban a tragikumot, a rettenetest is. Ahogy az életműről szólva Pályi András figyelmeztet: van egy másik Lázár Ervin az ismert mellett. „Egy különös, ismeretlen író, a fantasztikus realizmus magyar mestere, aki látszólag nem tesz egyebet, mint saját ifjúkorából elmond egy-két rácegrespusztai történetet, ezek mégis a század szörnyű szorongásairól, az emberi kiszolgáltatottság infernójáról szólnak.”

Alighanem attól függ, melyik Lázár Ervint tekintjük igazinak, hogy honnan nézzük azokat az írásokat.

Ágh István, jó barátja egy visszaemlékezésében az író személyiségével magyarázza ezt a kettősséget.

Azt írja: „Bárhol jár, ül vagy ácsorog, magához vonzza a környezetét, pedig csak annyit tesz érte, hogy ott van. Annyira jól érezzük magunkat vele, hogy szinte megsértődünk, ha szomorúnak látjuk.” Vagyis: nehezen hisszük el, hogy az, aki A Négyszögletű Kerek Erdő komikus, kicsinyes, szép és szeretnivaló világát teszi meg világmodellnek, hajlamos a tragédia életérzésére – és felmutatására – is.

Pompor Zoltán, az író másik monográfusa megkísérelte szintetizálni a különféle Lázár Ervin-értelmezéseket A hétfejű szeretet című kötetében, amely az író halála után két évvel jelent meg.

Elsősorban arra törekedett, hogy kimozdítsa az életművet a gyerekirodalomból, felmutatva, hogy a lázári szövegvilág jóval több, mint „mese”. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a gyermek- és felnőttirodalom mesterséges szétválasztása általában véve sem jó ötlet. Annál is inkább, mert a gyermekirodalom körül kialakult diskurzusban nemegyszer a pedagógiai, pszichológiai aspektusok dominálnak, és nem feltétlenül az esztétikai szempont.

Pompor mágikus realista, részben önreflektáló, a keresztényi szereteten alapuló írásművészetként definiálja a lázári életművet, amelyben a gyermeki fantázia kerül szembe a felnőtt világgal, hogy aztán utóbbi esetében megtörténjék a kibékülés-kibékítés.

Lázár Ervin halálának tizenötödik évfordulóján egyet biztosan elmondhatunk: életműve nem az, aminek látszik.

Lázár Ervin nemcsak meseíró. Hanem az egyik legnagyobb mágikus-realista magyar író.