Kultúra
Huszárokról, hitelesen
Szabó Péter és Szebenyi István könyve méltó emléket állít egy múltbéli csapatnem katonáinak – A szerzőket a valóság bemutatása iránti vágy vezeti
Ennek a „hungarikumnak” az utolsó háborús szerepléséről, harcairól szól Szabó Péter – a második világháborús magyar hadtörténelem elismert szakembere – és Szebenyi István – csatatérkutató, elkötelezett hagyományőrző – közös munkája, amely Az utolsó töltényig – Magyar huszárok a második világháború forgószínpadán címet viseli.
Aki ismeri Szabó Péter eddigi tudományos pályafutását, szakszerű és elfogultságtól mentes kutatói működését, az most sem csalódik. Alapos, jól dokumentált kép a magyar huszárokról. A volt Magyar Királyi Honvédség huszár alakulatairól, amelyek – ahogy a szerző írja – lovasdandárokba szervezve, huszárezredekből álltak, hogy azután a fegyvernem (?), csapatnem (?) katonáinak kiemelkedő tevékenységét elismerve, 1944-ben a magyar királyi 1. honvéd lovashadosztály a huszárhadosztály nevet vegye fel az államfői döntésnek köszönhetően, és azt követően az addigi lovassági felügyelő szolgálati állás neve a huszárság felügyelőjére változzék.
Mikor, hol és miként harcoltak a magyar huszárok a második világháború éveiben, miként és hogy is történt az utolsó igazi huszárroham, kik és miért érdemeltek ki magas kitüntetéseket, milyen volt a legénység és a tisztikar viszonya, hány arisztokrata család tagjai közül kerültek ki hősi halottak, és mi lett a sorsuk 1945 után? Mindezekre a kérdésekre választ kaphatnak a könyv olvasói, ahogy a szervezetre, a felszerelésre és a harcok részleteire is.
A kötetben olvasható korabeli feljegyzések, a harcok után készült emlékezések bepillantást engednek a háborús viszonyokba, az évtizedekig csak „felszabadítóknak” nevezhető szovjet Vörös Hadsereg katonái által elkövetett atrocitásokról is szólnak. A magukat megadó magyar katonák kivégzését ugyanúgy nem hallgatják el a szerzők, ahogy a megerőszakolt lányok és asszonyok sorsát sem, illetve az elhurcoltak történetét.
Szebenyi István társszerzői közreműködése arra ad követendő példát, hogy miként lehet és kell évtizedek múltán is keresni a hiteles emlékezéseket, feltárni a harcmezők/csataterek porladó emlékeit és méltó módon eltemetni az elesett hősök földi maradványait.
A számos fotóval, korabeli térképrészlettel illusztrált kötet jó és hasznos olvasmány mindazok számára, akik érdeklődnek a magyar huszár csapatnem, illetve lovas fegyvernem története iránt, és Magyarország második világháborús részvételének résztörténete is fontos számukra.
És miért is fontos és hasznos Szabó Péter és Szebenyi István munkája? Azért, mert a segítségével érthetővé válik néhai Tomka Emil huszár alezredes hosszú évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott „álma”: „Hőseinket, most nem is annyira a sírhant, mint inkább a feledés temette el. De ha egyszer megint történelmet fognak írni – harag és pártszenvedély nélkül –, akkor nevük be fog kerülni a történelmünkbe…”
Szabó Péter és Szebeni István könyvének segítségével bekerülnek a magyar történelembe a huszárok (is). Az egykori magyar katonák és tetteik a magyar múlt, a magyar hadtörténelem részévé válnak. A hajdani huszárok – akik életük feláldozásával is védték a Hazát, amely nekik és sok más bajtársuknak is csak így, nagybetűvel írva volt Haza – immáron a mieink. Az a Magyarország, amely 1945 után sokukat kitaszított, megbélyegzett és elfelejtett, miközben ők – akik túlélték a harcokat, a hadifogságot, a kitelepítést, a börtönöket – büszkék voltak huszár múltjukra és mivoltukra, az 1989-1990-es rendszerváltoztatás után Magyarországon immáron méltó elismerést kaphatnak. Köszönhetően azon (had)történetíróknak, akiknek a tollát – manapság inkább már számítógépük billentyűzetét – nem a pártszenvedély, sokkal inkább a valóság bemutatása iránti vágy vezeti. Ennek jegyében született ez a könyv is, amely méltó emlékállítás is egy múltbéli csapatnem katonáinak. Érdemes elolvasni.
