A lézengés esztétikája

A könyv névtelen főhőse egyes szám első személyben meséli történetét, amelyben megismerjük élethelyzetét: Árpád nevű törzshelyét, afféle apró talponállót meg annak csaposát, kedvenc ételeit, barátait és persze szerelmét, Bibit. Bár látszólag remekül megvannak egymással, a lány egy nap meglép a csapossal, főhősünknek pedig ki kell találnia, mihez kezdjen az életével ezután, hiszen eddig a lány tartotta el. Dolgozni meg, hát, ugye nem akar.

Furcsa, néhol már-már mesei világ bontakozik ki előttünk a narrátor szemén keresztül, minthogy az elbeszélő önmaga is ilyen alak, akinek élete tulajdonképpen kocsmázásból és lézengésből áll. Az a fajta, akire azt mondják, nagy dumás. És ezzel a nagy dumával mintha az olvasó figyelmét terelné el arról, hogy milyen ellenszenves figura is ő voltaképpen.

Unaloműzésből lop – igaz, csak kis tételben, egy-egy darab gyümölcsöt, amitől azonnal felmenti magát –, kategorikusan kijelenti, hogy dolgozni nem hajlandó, és barátnőjével, élete szerelmével sem mindig bánik úgy, ahogy kellene. Mégsem érzünk valódi ellenszenvet főhősünk iránt, jellemhibái ellenére nem rossz ember. Nem arról van szó, hogy nem találná a helyét a világban, egyszerűen nem keresi azt.

Tartson el a világ, ha már bele születtem – ez lehetne filozófiája, már ha foglalkoztatnák annál fajsúlyosabb kérdések, hogy mit egyen vacsorára. De ő nem filozofál, nem keres összefüggéseket, nem analizál, legalábbis lélektanilag nem, az elemzés kizárólag a fizikai valóságra korlátozódik. Pusztán rögzíti az eseményeket, amitől az egyik igazán fontos kérdése a műnek: vajon miért írja le ezt a történetet?

„Ha én író lennék, biztosan nem innék keserűt, és biztosan nem írnék nőkről” – mondja hősünk, aki éppen barátnőiről és keserűitalokról ír. Vagyis nem megbízható, de legalábbis gyanús narrátor. Aki csak mondja és mondja, ami éppen eszébe jut, mintha valamiféle önterápia lenne ez, mintha ezeknek a történeteknek az elmesélésével hozná létre személyiségét.

Ezért felmerülhet az a gyanú is, hogy vajon az abszurd jelenetek és részletek – például a főhőst kórházba juttató járókeretes nyugdíjasok vagy a kizárólag belsőséggel táplálkozó Bibi – nem csupán az elbeszélő által kiszínezett vagy kitalált dolgok, mintsem egy különös világ ismertetőjelei. Fantasztikumba ugyanis soha sem hajlik a történet, kizárólag meghökkentő, érthetetlen dolgokról olvashatunk, amiket természetesnek állít be.

A könyv olvasása során joggal támadhat az az érzésünk tehát, hogy valójában nem a történet és a benne szereplők a lényegesek, hanem a szándék, hogy a főhős valamiféle rendbe szervezze az eseményeket, hogy valamiféle esztétikával ruházza fel a mégoly eseménytelen és jelentéktelen hétköznapokat is. Így lesz hirtelen relevanciája, szépsége és valamiféle funkciója annak, hogyan kell italt rendelni első alkalommal az Árpádban, vagy annak, hogyan mozog Bibi nyaka evés közben. Végül persze az emlékmozaikokból kibontakozik egy történet, a könyv második felében főhősünk új barátnőre talál, akinél meghúzhatja magát. Persze vele már közel sincs olyan könnyű dolga, mint korábbi szerelmével.

A Sörrel a kezemben… szórakoztató könyv, tele elmés humorral és torz, a groteszk határát súroló karakterekkel. A szerző rövid, számozott szakaszokra osztja fel a kisregényt, amelyeket minden esetben egy karakteres, az adott részletre vonatkozó mondattal indít. Ezektől a megoldásoktól jól olvashatóvá válik a könyv, és erősíti a történet asszociációs jellegét. Mindössze kilencvennégy oldalával érdemes egy szuszra elolvasni, ha van rá néhány szabad óránk.