A puszta madarai és a Börzsöny ismeretlen világa

– Természetfilmjeinek narrációja nem korlátozódik a látottak magyarázatára, nem egyszer filozófiai, természetfilozófiai kérdéseket feszeget. Az utóbbi időben természetfilmesként és fotósként hallani a nevét, de régóta ismertebb költőként és esszéíróként. Filozófus, költő vagy természetfilmes?

– Filozófiai szakdolgozatomban egy kísérőtanulmány mellett lefordítottam hexameterben Parmenidész tankölteményét. Parmenidész egyike az első ismert bölcselőknek. Amit írt, az filozófia, vallás és költészet keveréke. De ezt csak mi, késői utódok látjuk így. Az ő szövegét, szövetét későbbi korok szétszálazták, és most azon csodálkozunk, hogy milyen furcsa, ahogy ott még egyben van ez a három „szakma”. Nem tudom, miért kellene szakmák szerint földarabolni belső világomat. Ez vagyok én. Eddig két nagyfilmem készült el, A rejtőzködő természet és A bennünk élő Börzsöny.

Ezeket mondták már költői vagy filozofikus természetfilmeknek, de hallottam már azt is, hogy művészfilmek. Ez utóbbi persze túlzás, de az tény, hogy engem nem a természettudomány érdekel, hanem a természet misztériuma. Azt a borzongást próbálom átplántálni a nézőbe, amely engem is átjár, ha a lessátram előtt egerészik a vadmacska, vagy kilép az erdőből egy bőgő szarvasbika. Próbálom úgy kezelni a kamerát, ahogy a festő az ecsetet. Közben az írást sem hagytam abba, hamarosan megjelenik új verseskönyvem, elkészült egy esszé- és egy prózakötetem.

– A Magyar Hírlap díját egy, a puszta madarairól szóló filmmel nyerte el. A hamvasi „géniuszok” mintájára miben áll a magyar puszta géniuszának lényege?

– Eredetileg az ötvenhárom perces A bennünk élő Börzsönnyel akartam ide pályázni, de az időhatár huszonöt perc volt ebben a kategóriában. Így készülő pusztafilmemből összeraktam egy húszperces anyagot, ezzel neveztem be. A magyar puszta géniusza számomra abban áll, hogy itt az embert olyan végtelen horizont veszi körbe, amely „a semmi közepén állok” érzését küldve a lélekbe, azt üzeni: barátom, amit most érzel, az az emberi élet metaforája. Hamvashoz és Az öt géniuszhoz is köthetjük mindezt, de Heideggerhez is, ha nagyon akarjuk. A gond, amely Heideggernél az emberlét lényegi mozzanata, itt a végtelenségbe veszettség hívásában nehezedik ránk. Szabadság, amelynek súlya van.

– Technikailag hogyan kell elképzelni egy ilyen film forgatását, és meddig tart egy ilyen munka elkészítése?

– A Börzsöny-film két éven át készült, ahogy az azt megelőző is. Az első év az előzetes terv szerinti munka ideje. Ez persze nem munka, hanem élvezet. A második év a különböző okok miatt – időjárás, az állatok rakoncátlankodása és a többi – kimaradt lehetőségek, no meg a közben felmerült új ötletek, improvizatív forgatások ideje. Van, aki öt-hat évig forgat egy filmet. Ez alkati kérdés. Én úgy érzem, hogy két éven túl már túlhordott volna a film. Amit ennyi idő alatt nem sikerül elmondanom, azt nem is érdemes.

A forgatás több menetben zajlik. A kutatási fázisban járom az erdőt, nézelődöm, vagy fölkeresek egy mások által ígéretesnek mondott helyet. Ilyenkor csak egy távcső van nálam. Maga a filmezés már egészen más. Az állatok filmezése általában lessátorból történik. Ki kell települni a felszereléssel, még sötétben fölállítani a sátrat, álcázni, aztán beülni, és ott maradni, amíg kell. Néha alkonyatig.

De akármilyen okosak vagyunk is, a sikerhez majdnem mindig nagy szerencse is kell. Soha nem mehetünk biztosra. Volt, hogy egy hajnalon az egyik börzsönyi ösvényen vadmacskát láttam a vadászatból hazafelé ballagni. Másnap kiültem még sötétben, hogy lefilmezzem, ahogy végigoson az úton. Nem jött. Ezután minden hajnal ott ért. Huszonnyolc hajnalt ültem végig, de a macska nem jött. Persze jött helyette róka, nyuszt, meg még ez-az. Aztán egy másik vadmacskás helyen harminc perc lessátrazás után jött egy cica. Mindezt úgy értékeltem, hogy ebben a mázliban benne volt az a huszon­nyolc hajnal.

– Honnan tudja egy természetfilmes, hol kell lesben állnia, és ott mit fog találni?

– Mindig van egy tervem, hogy melyik hónapban mit szeretnék csinálni. Ha március, akkor gyepi béka, ha május, akkor gyurgyalag, ha szeptember, akkor… – de erre minden természetjáró tudja a választ. Van egy naptár a fejemben, és van egy térkép is, azokkal a fajokkal, amelyeket már megfigyeltem. A Börzsönyt járva ezek mindig eszembe jutnak. Mint amikor a városi ember megy a házak között, és minden utcából vannak emlékei. Tulajdonképpen egy emlékerdőben járok. És ha látom, hogy idén is előjöttek a gyepi békák, boldog vagyok. Kis győzelem az elmúlás fölött. Aztán, ahogy mondtam, van úgy, hogy improvizálni kell. Egyszer például elindultam uhut filmezni. Az uhu fiókái nem kirepülnek, hanem még röpképességük elérése előtt szétmásznak a sziklán, keresnek egy saját búvóhelyet, alig lehet őket megtalálni. Keresgéltem őket spektívvel, távcsővel, míg valahogy átkeveredtem a szikla túloldalára, ahol egy gyönyörű orchideás rétet találtam. Persze nem bízhatunk mindent a véletlenre.

A barátok, segítők információi nagyon fontosak. Mert bármennyire is én csinálok majdnem mindent, ez mégis csapatmunka.

Az információk lelőhelye: saját tudatos kutatás utáni megfigyelés, saját véletlen, szerencsés megfigyelés, ismerős vadőrök, természetvédemi őrök, madarászok információi, ismerős laikusok információi. Utóbbiakat ne nézzük le! Rengeteg hasznos észrevételük is van. Gyakran csak úgy kimegyek az erdőre, nézelődni. Nem kell mindig fotózni, filmezni. Ha nincs a szemedben a komponálási kényszer, másképp látod az erdőt.

– Mitől jó egy természetfilm? Mennyire fontos, hogy története legyen és mennyire, hogy esztétikus, látványnak is szép legyen?

– A képi anyag, a narráció szövege és a zene mágikus kevercsét kell előállítani. Nem kell, hogy a filmnek kimondott sztorija legyen: hogyan nevelkedik a kis borz, és hogyan hal meg végül. De gondolati-érzelmi ív nélkül csak képsorok tömege lesz. A néző lelkét vezetni kell. Olyan filmeket szeretnék csinálni, amelyek nézőjüket belső útra küldik. Következő nagyfilmem, a Titkok erdejében, amelynek első hat perce már készen van, ezt kísérli meg. Miközben a Duna és az Ipoly ártéri erdeiből az alacsonyabb fekvésű tölgyeseken át eljutunk a Magas-Börzsöny bérceinek bükköseiig, lélekvezetőként megkísérlem egyre mélyebbre taszítani a nézőt önmagába.

– A bennünk élő Börzsöny című filmje nemzetközi mezőnyben aratott sikereket. Nagymaroson, a Börzsöny közelében él. Mitől lesz egy táj otthonos valakinek?

– Húsz évvel ezelőtt költöztem ide, de azt még ma sem állítanám, hogy ismerem a Börzsönyt. Az első filmem Magyarország természeti tájait igyekezett célba venni, erdőket, réteket, vizeket. Amikor elkészült, éreztem, hogy szűkebbre kell vonni a szemhatárt, mert ez így nagyon lötyög. Azon gondolkodni sem kellett, hogy mely táj legyen a következő. Circulus vitio-susként is felfogható, amit mondok, de nem az: azért ezeket az erdőket filmezem, mert itt érzem otthon magam, és azért érzem itt otthon magam, mert ezeket az erdőket filmezem. Megnyílt előttem az időtlenség, úgy érzem. Lehet, hogy ezt nevezzük boldogságnak.

– A puszta és a Börzsöny után melyik tájegységen fog forgatni, és miről?

– Jön a következő, még metafizikusabb Börzsöny-film, közben készül a nagy pusztafilm. Aztán ha mindezt bevégeztem, életre keltem régi nagy vágyamat: elkezdek egy filmet a Görgényi-havasokról.