A színésznő, akit az FBI veszélyesnek ítélt

Hol húzódik a határ a magánélet és a közügyek között? Meddig terjed az állam hatalma? Ki vállalja a felelősséget a politikai játszmák során tönkrement emberi életekért? Miért kell kiállnunk az elveink mellett akkor is, ha tudjuk, hogy ezzel veszélybe sodorjuk önmagunkat? Ezekre a kérdésekre próbál felelni a film.

Jean Seberg 1960-ban visszatér az Egyesült Államokba Franciaországból – ezen a ponton indul el a történet. Hamar megtudjuk, hogy a színésznő szimpatizál az afroamerikai polgárjogi mozgalmakkal, és miután nyíltan kiáll az aktivisták mellett, illetve pénzzel támogatja a Fekete Párducok csoportját, felfigyel rá az FBI is. Erre hamarosan a hírneve, a magánélete, majd pedig a mentális egészsége is rámegy, minthogy a J. Edgar Hoover vezette szervezet nem riad vissza a jogsértő eszközöktől sem, ha valakit az államrendre veszélyesnek ítél.

A film két párhuzamos szálon mutatja be az eseményeket, egyrészről látjuk a kissé önfejű Seberget, mellette pedig az FBI embereit, amint egyre radikálisabb eszközökkel követik nyomon a nő minden lépését. A forgatókönyvírók szándéka azonban nem az volt, hogy a titkos ügynököket afféle bábjátékosokként mutassa be, akik a háttérből rángatják az embereket – ami egyébként izgalmas koncepció lehetett volna –, hanem elsősorban emberi arcot akart adni a hatalomnak.

Két ügynökkel ismerkedik meg a néző behatóan, akiket olykor családi környezetben, a munkaidőn kívül is láthatunk. Míg egyikük, Jack úgymond véletlenül keveredik bele Seberg megfigyelésébe, és bűntudatot érez, társa, Carl sokkal inkább személyes életének feszültségeiből nyer igazolást, hogy a társadalom rendjének – vélt vagy valós – felforgatói ellen keményen fel kell lépni.

A készítők tehát közvetlenül a karaktereken keresztül nem próbálnak igazán démonizálni senkit sem, ugyanakkor Jean Seberg életét a középpontba állítva egyértelműen állást foglalnak. Hiszen ezen a szálon az FBI tisztességtelen működésének eredményét tapasztaljuk meg, vagyis azt, milyen könnyen romba dönthetnek egy életet.

A téma tehát súlyos, ennek ellenére a film gyakran súlytalannak tűnik. A karakterek meglehetősen sztereotipikusak, a motivációik egyszerűek, még a kulcsjelenetekben is sokszor csak gyenge, erőtlen állításokat ad a forgatókönyv a szájukba, ami miatt nézőként egyetlen pillanatra sem igazán lehet elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy egy filmet nézünk. Márpedig egy valós eseményeken alapuló mű akkor igazán jó, ha egy ponton a néző hátán feláll a szőr a nyomasztó felismeréstől: mindez tényleg megtörtént. És miért ne történhetne meg újra?

Jean Seberg karaktere értelemszerűen több mélységet hordoz magában, de valójában ő sem képes igazi katarzist kiváltani a nézőből, és néhány megrázó jelenettől eltekintve az esetek többségében csak szomorúan néz. Kristen Stewart színésznő érdeme mindemellett, hogy a nem elég jól megírt karakterből sikerült így is a maximumot kihoznia, talán még többet is hozzátennie, mint amennyi volt ebben a szerepben.

A film egyik legfőbb erénye Rachel Morrison operatőri munkája, aki vizuális megoldásaival ügyesen segíti a film narratíváját. Igazán látványos például, amint a verőfényes napsütés helyett egyre inkább megszaporodnak az éjszakai jelenetek, ahogy egyre közelebb és közelebb kerülünk a színésznő tragédiájához.

Emellett rendkívül feldobja az élményt, hogy a játék jelentős idejé­ben folyamatosan háttérzene szól, amitől olyan érzésünk támad, mintha egy videóklipet néznénk. Ez jó ritmust és hangulatot kölcsönöz a történetnek. A ki nem mondottakat sokszor a zenében kell keresnünk, de arra is szolgál, hogy elhitesse velünk, valóban a hatvanas években járunk. Nem mellesleg pedig különös hangsúlyt kapnak így azok a percek, amikor még a zene is elcsendesül.

A Jean Seberg című film megpróbál igazságot szolgáltatni a színésznőnek, számot vetni az Egyesült Államok közelmúltjának bűneivel, illetve irányt mutatni, hogy mi az az út, amit el kell kerülni. Egy élvezhető film, amelyet bár könnyednek nem lehet nevezni, de a témája súlyához képest nem tud megfelelő hatást gyakorolni.