„Egy horrorfilmben nem árt, ha nyikorog az ajtó”

– A horror egy rettentően kényes műfaj, és megkockáztatom, hogy az elkészült filmek többsége inkább rosszul sikerül. Mi motiválta, amikor úgy döntött, a vállára veszi azt a terhet, hogy elkészíti az első magyar horrorfilmet?

– Ezt a műfajt kiskamasz korban szokás megszeretni, ez történt velem is, hiszen olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy hozzájutottam a legjobb horrorfilmekhez. Abban az időben, a nyolcvanas években, Super 8-as formátumban terjesztették őket. Így láthattam például Az ördögűzőt vagy az Óment, a mozik ugyanis nem vetíthették ezeket a filmeket, a horror tiltott műfajnak számított.

Ez a szenvedély később is megmaradt, pszichológusként a diplomamunkám témája is a horrorfilmek szimbolikája, illetve a zsánert kedvelők személyisége volt. Ez nem jelenti, hogy mást nem kedveltem volna, de ez tipikusan olyan műfaj, amit sokan nem szeretnek, rengetegen elítélnek, adott esetben ugye tiltanak is, és ezért mondtam: rendben, akkor foglalkozzunk csak azért is ezzel. A vizsga- és a Trezor című filmem elkészülte után döntöttem el, hogy horrorfilmet szeretnék készíteni.

– Ezek szerint volt ebben a döntésben egyfajta dac is?

– Bizonyára igen, volt benne dac is. Hogy a horrorfilmek kapcsán ellenállásba ütközünk, a mai napig nem változott egyébként. Hiába telt el sok-sok év, ugyanúgy előítélettel vannak az emberek a műfajjal szemben. Van egy határozott rajongói tábora – főként a fiatalok között –, de ha azt akartam volna, hogy sokan szeressék a filmemet, biztosan nem horrorfilmet kellett volna csinálnom.

– Ez lehet az egyik oka, hogy nem készült még horrorfilm itthon?

– Igen, a magyar filmes világban a horror fekete bárány. Amikor elkezdtük készíteni, a döntőbizottság is megrémült, hogy valamiféle kaszabolós filmet akarok csinálni. De a forgatókönyvírás és az előkészítés során sikerült őket meggyőzni, hogy a célunk nem az önmagáért való brutalitás, hanem egy minőségi filmet készíteni.

– Az nem meglepő, hogy az emberek egy jelentős része nem akarja szándékosan gyötörni magát, nem akar rettegni. Mit gondol, miért vannak szintén tömegek, amelyek kifejezetten erre vágynak?

– Azt hiszem, két okból szeretik őket. Egyrészt olyan szimbólumok, olyan elfojtott trau­mák, vágyak, emlékek és álmok jelennek meg a horrorban, amelyek a tudattalanból törnek fel. A film segít, hogy az ember találkozhasson ezekkel a sokszor negatív, sokszor pozitív tartalmakkal, és a találkozás során közelebb kerülhessünk magunkhoz. A másik ilyen ok, hogy ismerjük ugyebár a kalandkereső személyiségtípust, aki kifejezetten a veszélyre vágyik. Valahol a horrorfilm is idetartozhat. És bár itt a veszélykeresés a biztonságos négy fal között történik, de azzal, hogy felfokozott érzelmi helyzetbe kerülhetünk egy film által, akár olyan biokémiai mechanizmusok is beindulhatnak, amelyek pozitívan hatnak az emberre.

– Erre egy hatásos dráma is képes, nem szükségszerű különféle gonosz entitásokkal rémisztgetni hozzá a nézőket.

– Ez így van, a horror csak az egyike azoknak a műfajoknak, amelyek katartikus élményt válthatnak ki. Biztos, hogy kell egyfajta gyermeki fantázia, ahhoz, hogy valaki kedvelje a horrort. Nem feltétlenül kell hinnie, hogy léteznek kísértetek. Ez is csak egy fantáziavilág, csak kicsit sötétebb.

– Lars von Trier érvelt úgy egy filmjében, hogy a művészeteknek a valóság egészét kell bemutatniuk, így a legnagyobb sötétséget, a bűnöket és a félelmeket is, mert csak a teljes spektrumot látva mondhatjuk meg, kik vagyunk. Erről mit gondol?

– Az ő filmjeiben lehetséges, hogy ez egy szempont, de azért egy átlagos horrorfilmnél erről nincs szó. Én inkább szórakoztatónak találom a horror műfaját. A borzongás, az ijedség rokon a nevetéssel, a humorral. A Post Mortem utolsó félórájának eseményeit – amikor kissé elszabadul a pokol – sokan nem tudták, hogy kezeljék. Nem tudták, hogy nevessenek vagy féljenek-e, holott egysze­rűen csak szórakozni kellene rajta. Ez szándékos volt egyébként. Az biztos, hogy a horror előhív olyan tartalmakat a nézőből, amikkel érdemes foglalkozni. Persze ettől még önmagában egy horror nem terá­piás jellegű, csak segítheti az önmegismerés folyamatát.

– Többször említette a szimbólumokat, amelyekkel a tudattalanra kívánt hatni. Meglátásom szerint a legjobb horrorok is ezzel operálnak. Ön emellett mégis használ kifejezetten pragmatikus eszközöket a Post Mortemben. A jump scare-re gondolok, vagyis amikor hirtelen megijesztik a nézőt. Miért döntött így?

– Ha az ember beül a moziba egy horrorfilmre, elvárja, hogy megijesszék. Ezért a Post Mortemben van kettő, esetleg három ilyen jelenet. Ezt nem hagyhatjuk ki. Kell egy nagy adrenalinlöket a nézőnek. Való igaz, ettől még nem jó egy horrorfilm, kell hozzá, hogy egy működőképes, jó hangulatú világot is felépítsünk benne.

– Az elmúlt tíz évben elkészült két sikeres amerikai horror, az Örökség és A boszorkány, amelyek szerintem egyfajta paradigmaváltást hoztak a műfajban. Többek közt egyáltalán nem használják ezt az eszközt, és mégis működnek.

– Elképzelhető, hogy ez így van, de tegyük hozzá, hogy például az Örökség első egy órájában tulajdonképpen semmi sem történik, hanem felépítik a cselekményt, és mélységében bemutatják a karaktereket. Ebből a szempontból a horrortól eléggé különbözik, hiszen ennyi időt nem szokás eltölteni a szereplőkkel, mert a néző nem ezért ül be a moziba. Bennünk ilyesfajta újító szándék nem merült fel. Klasszikus horrorfilmet szerettünk volna csinálni.

– A Post Mortemben is vannak azért új megoldások.

– Annyiban újító, hogy érdekes témákat von össze: a post mortem fotózás, a kísértettörténet és a spanyolnáthajárvány együttes megjelenítése elég erős kombináció szerintem. Nem véletlenül helyeztük el ebben a történelmi helyzetben, Trianon környékén a filmet, ami a magyar történelem legtraumatikusabb korszaka.

– A filmjében a kísértetek is mintha ezt a kollektív traumát szimbolizálnák.

– Igen, épp ezért örültem nagyon, hogy amikor a Ravenna Nightmare Filmfesztiválon megkaptam a legjobb rendezésért járó díjat, a kritikusokból álló zsűri éppen ezt emelte ki, hogy a filmnek sikerült megfogalmaznia a metafora nyelvén az adott történelmi korszakot. Márpedig ilyen szándékkal kevés horrorfilm születik.

– Miért érezte ezt fontosnak?

– Szeretek történelmi filmeket csinálni, mindig is foglalkoztatott a téma. Rendezőként is jó kihívás olyan korszakot életre kelteni, ami már nem létezik. Tudtam tehát, hogy ha sikerül horrorfilmet készítenem, azt is történelmi környezetbe szeretném elhelyezni. Ez a korszak pedig adta magát.

– Ha nem is teljesen mellőzi, de mintha látványosan kerülné a tipikus horrorfilmes kliséket.

– Ez olyan, hogy egy romantikus filmben is szükség van csókjelenetre. Egy horrorfilmben nem árt, ha nyikorog az ajtó, ennyi belefér. De tény, hogy próbáltunk inkább eredeti dolgokat beletenni, amiket talán még nem láttunk ezerszer.

– A legtöbb horrorban a kísértetek egyéneket, maximum családokat terrorizálnak. Itt egy egész közösséget. Ez is újdonság.

– Pedig nem akartunk túlzottan elmenni a szociográfia irányába. Az egyén és a csoport viszonya csak olyan szinten jelenik meg, amennyire szükségesnek éreztük. Pszichológusként alapvetően az ember lelke érdekelt inkább és az ő ügyes-bajos dolgai. A történelmi korszak volt az oka, hogy a közösséget be kellett vonni. Kísértetkastély helyett mi egy falut választottunk.

– Hogyan zajlott a szereplőválogatás?

– Hallottam, hogy Klem Viktor szeretne velem forgatni, ezért leültem vele, és a beszélgetés végén már pontosan láttam, hogy neki kell alakítania Tomás figuráját. Abszolút intuitív személy vagyok, megérzés volt, hogy őt választottam. Fontos volt, hogy elhiggyem, hogy ő élhetett ebben a korban. Emellett rokonszenvesnek kellett lennie, illetve olyannak, akit a nézők ismernek is. És nem mellesleg Viktor jó színész. Hais Dorottyát már régen kiszemeltem Anna karakterére, csak a film írása során ő „kiöregedett” a szerepből. Amikor megtudtam, hogy van egy húga, Fruzsina, egyértelmű volt, hogy neki kell eljátszania.

– A film lezárása kilátásba helyez egy lehetséges folytatást. Készül második rész?

– A forgatókönyv írása során számtalan ötletet félretettünk azzal, hogy majd felhasználjuk őket a második részben, ahol jobban működhetnek, illetve eltettük azokat is, amelyek a forgatás alatt kerültek ki a filmből. Az ötlet szerint a két főszereplőnk ugyanaz, valahol az 1920-as években járunk. A terv, hogy a szeánszok világát jelenítjük meg, olyan kisvárosban, ahol már van villamos, hiszen ez Anna vágya a történetben. Elképzelés tehát van, nem tudom, hogy van-e erre lehetőség, illetve igény ma Magyarországon.

– Ha önön múlna, lenne?

– Ha rajtam múlna, nagyon szívesen megcsinálnám, látva, hogy külföldön milyen jól teljesít a film, és úgy tűnik, itthon is szereti a közönség.

– Tervezi, hogy akkor a folytatásban szerepelteti Hais Dorottyát az idősebb Annaként?

– Erősen gondolkodom rajta.

– Hogyan fogadta, hogy a Filmintézet a Post Mortemet indítja az Oscaron?

– Örültem természetesen, de meg is lepődtem. Általában művészfilmeket szokás az Oscaron indítani. Miközben az Oscar nem feltétlenül a művészfilmekről szól, hanem arról, hogy jó vagy rossz-e egy alkotás. A Post Mortem próbál amerikai típusú filmes nyelvet hozni, ezért biztos vagyok benne, hogy az előző filmjeimhez hasonlóan odakint szeretni fogják. De a legjobb nemzetközi film kategóriában általában a politikai vagy társadalmi érzékenységről szóló műveket jutalmazzák. Reméljük, érteni és értékelni fogják odakint a mi történelmi metaforánkat.

– Mit gondol, miért nem jutalmaznak általában horrorfilmeket?

– Annak ellenére van ez így, hogy az Egyesült Államokban nem elátkozott műfaj. Ebben az is benne van, hogy más típusú filmekre rengeteg pénzt elköltenek, amíg eljut a jelölőbizottság látókörébe. A horrorfilmeknél ez nem éri meg a producereknek, hiszen kisebb anyagi ráfordítással is eleve jól teljesítenek a mozikban, nem szükséges Oscar-díjjal felhívni rájuk a figyelmet.

– Hogyan látja az esélyeit?

– Ha a legjobb tizenötbe bekerülnénk, nagyon nagy szó lenne, de ez tényleg pénz kérdése is. Körülbelül kilencven filmet indítanak, lehetetlen átlátni ekkora kínálatot, ezért biztos vagyok benne, hogy számít, melyik alkotásról hallott már a bizottság. Ráadásul a nevezettek között van egy másik horrorfilm, a Titán című francia mű, amely Cannes-ban megkapta az Arany Pálmát. Annak értelemszerűen nagyobb esélye van. Kétlem, hogy két horrorfilm is eljuthat a jelölésig. Ez már a mennyország lenne a rajongók számára.