Kultúra

Erdély egyik leghíresebb sírja

Utazások a régi magyar Erdélyben és Székelyföldön. A második kökösi csata helyszínén jártunk, ahol a nagy ágyúöntő eresztevényi segítségével visszavonulásra kényszerültek az orosz seregek

Erdélyi és székelyföldi temetőket bemutató sorozatunkat mi mással is kezdhetnénk, mint Gábor Áron sírjával. Amely annak ellenére, hogy az ágyúöntő világéletében jó katolikus székely volt, mégis az eresztevényi református templom kertjében, pontosabban annak a postaút felőli részén található.

Erdély egyik leghíresebb sírja
Gábor Áron sírjánál kopjafák fejezik ki a magyarság nem szűnő tiszteletét
Fotó: A szerző felvétele

Gábor Áron immár százhetvenkét esztendeje pihen a Kézdivásárhelyt Brassóval összekötő országút mellett, ami mindig is forgalmas volt, most is egymást érik rajta az autók. Harmincnégy esztendős korában, 1849. július 2-án, hétfőn este került sírba a székelység máig talán legnagyobbnak tartott hőse, akinek rátermettsége, lángoló hazaszeretete nélkül valószínűleg Bem József sem bírt volna el az Erdélyre törő orosz és osztrák haderővel. Mert 1848. november 28-ra lett ágyú, ahogyan azt Áron mester megígérte a háromszéki népgyűlésen. És aztán egyre több lett az általa öntött ágyú, amelyekhez a legénységet is jórészt ő maga képezte ki.

Tehette, hiszen jó iskolát járt székely határőrként a tüzérségnél szolgálva, és kissé bumfordira öntött hatfontosai olyan hatékonyan „muzsikáltak”, hogy az erdélyi osztrák erők akkori parancsnoka, Puchner tábornok néhány nappal később a csatatéren úgy vélekedett, biztosan francia fegyverek és tüzérek érkeztek az Erdélyt megvédelmezni akaró honvédsereghez. Erről persze szó sem volt, de ezt a selmecbányai születésű, később báróvá és velencei kormányzóvá tett Puchner lovassági tábornok nem tudhatta.

Azt sem, hogy a székely templomok harangjaiból, a konyhák ónedényeiből és rézmozsaraiból lettek öntve ezek a hatfontosok, mégpedig a régi, az 1700-as évek végétől már mindenhol meghaladott, magos módszerrel. A csőbe ekkoriban precíziós fúrókkal készítették el a lyukat, míg Gábor Áronék Kézdivásárhelyen agyaggal borított tölgyfa rudat helyeztek az öntőformába. A majd’ százhatvan centiméteres csőbe 9,5 centiméter átmérőjű, hatfontnyi súlyú vasgolyóbisokat lehetett betölteni. Az ilyen, ezernyolcszáz méterre is elhordó ágyút aztán, ha a szükség úgy hozta, a szokásos hat helyett három ember is tudta kezelni, percenként akár két lövést is leadva. Nagyon is valószínű, hogy a második kökösi csatában, 1849. június 2-án sem nagyon jutottak többen egy-egy magyar ágyúra.

Kökös falucska is a már emlegetett országút mellett van: Brassó felé manapság is a Feketeügy folyócska és a rajta lévő híd a falu határa. Itt, a folyó ártere mellett áll Gábor Áron emlékműve, amelyet koszorúk és nemzetiszín szalagok borítanak folyamatosan. Azt nem tudjuk, hogy pontosan itt, ezen a helyen esett-e el a hős, de az biztos, hogy a Brassóban állomásozó, a szabadságharc eltiprására érkezett orosz csapatok Nagyszeben felé törtek volna előre, amikor megtudták, hogy a hátukban, Háromszéken Gál Sándor ezredes kisebb erőket, négy-ötezer katonát vont össze, és azokkal június utolsó napjára a Kököstől néhány kilométerre lévő Uzonnál szállt táborba.

Az orosz főparancsnok, a napóleoni háborúkat is megjárt Lüders gróf ezért felderítő csapatokat küldött ki. Ezek pedig a kökösi hídnál másodikára virradóan beleütköztek a Gál Sándor által kiküldött csekély létszámú előőrsbe. Mivel aztán idővel mindkét fél rendelkezett ágyúkkal is, délelőtt tíz órától fergeteges tüzérségi párbaj vette kezdetét. Uzonból erre megérkezett Gábor Áron is, hogy felügyelje nagyjából harminc hatfontos ágyúja működtetését (ami az összesen készített hatvanháromból akkor már ott sorakozott), mégpedig huszárok fedezete mellett, félkaréjban felállítva, hogy akár kereszttüzet is lőhessen.

Élőerő tekintetében az oroszok álltak jobban: a megérkező erősítésekkel együtt körülbelül tizenötezer katona lett bevetve, de a tüzérségi fölény, csodák csodája, ez egyszer a miénk volt. És szükség is volt rá, mert a Gábor Áron után végül Uzonból megérkező Gál Sándor ezredesnek csak négy-ötezer katonája volt, ezek közül is hatszáz kiegyenesített kaszával harcolhatott volna. Kézitusára aztán nem igazán került sor, a magyar tüzérek (köztük a visszaemlékezések szerint tizenhat éves suhancokkal) mintegy hatezer töltést kilőve el tudták érni az oroszok visszavonulását.

Közben Kökös is jórészt leégett – de ennél sokkal nagyobb volt a baj. Mert még az összecsapás elején az oroszok egy könnyen mozgatható háromfontos ágyújából kilőtt golyó szétroncsolta a tüzérségi párbajt fehér lóról vezénylő Gábor Áron őrnagy bal karját, aki rövidesen bele is halt az iszonyú sebbe. Megjegyzendő, hogy Gál ezredes parancsa ellenére vágtatott a csata elején Kökösre az őrnagy – ugyanakkor nagyon kellett az ő tudománya is ahhoz, hogy az oroszok végül arra jussanak, Bem tábornok érkezett meg a főerőkkel a kökösi hídhoz.

De nem így volt. Bem József csak a harmadik, győztes kökösi csatát vezényli itt le július 20-án. Ahol az orosz lovasság visszaverése után Sepsiszentgyörgy is magyar kézre kerül. De ekkor Gábor Áron már jó két hete az eresztevényi cinteremben nyugszik. A sír felett álló emlékművet Gyárfás Győző, Háromszék főépítésze tervezte 1892-ben, akinek atyja is honvéd hadnagyként vett részt a véres harcokban. A termetes kő körül szaporodó kopjafák a székelység és az anyaországi magyarság nem szűnő tiszteletét fejezik ki.

Kapcsolódó írásaink