Musical készült Szent Erzsébet életéről

– Az Ég tartja a Földet című regénye eleve azzal a szándékkal született, hogy musical készüljön belőle. Két erősen eltérő műfajról van szó. Nem tartott attól, hogy az adaptáció során a könyv fő gondolati magva esetleg elveszik?

– Tartottam tőle, ahogy sok mindentől is, főleg azért, mert a musical nem igazán az én stílusom, és tisztában voltam vele, hogy ha egy ilyen komoly történetet, egy ilyen komoly drámát színpadra állítanak, akkor az valahol meg lesz csonkítva. Az igazán nagy szerencsém, hogy az elejétől a végéig ott ülhettem az alkotók mellett. Ott voltam, amikor megszülettek a dalok és a szövegek, és jelezhettem, ha valamit nem éreztem megfelelőnek. Emiatt szerepelnek is olyan részek a szövegkönyvben, amiket én írtam meg.

– Mondana egy példát?

– Ott van például Zsófia, Erzsébet anyósa. Ő a regényemben gonosz karakter, viszont az adaptációban nem volt az, ezért valamennyi szereplését magamra vettem. Persze, az alkotás során rendszeresen kikérték a véleményem, amire csak azt tudtam felelni, hogy nekem, a regény szerzőjének minden sor fáj, amit elvesznek. Minden egyes mondatot megsiratok, még ha tisztában vagyok is vele, hogy ez szükségszerű. Egy musicalben nem beszélhetnek sokat a szereplők, rövid, csattanós mondatokra van szükség. Összességében azt hiszem, az érzés nem veszett el. Az elvett mondatok visszaköszönnek a zenében. A regény kulcsfontosságú témái – hit, hazaszeretet, illetve Erzsébet bátyjával, a későbbi IV. Bélával való barátsága – megmaradtak.

– Korábban úgy fogalmazott, az írás során le kellett fosztania Erzsébetről a szenteket övező giccseket. Ha jól értem, ezt a musicalben is el kellett végezniük.

– Őszintén remélem, hogy nem lesz giccses, természetesen. Erre pontos választ most nem tudok adni, mivel a szereposztás még nem történt meg, és még nem látjuk magunk előtt a színpadtervet sem. Magamat ismerve, ott leszek az elejétől a végéig, és mindent elkövetek, hogy ezt elkerüljük. De az alkotótársaim személye azt hiszem, jó garancia arra, hogy ez nem fog bekövetkezni. Szikora Róberttel – akivel egyébként a legjobb a viszonyom – vannak időnként összeütközéseink, ami abból fakad, hogy az ízlésünk abszolút különböző. Ez valójában egy csapatmunka, ahol mindenkinek engednie kell néha.

– Mit gondol, miért fontos, hogy elkészülhet ez a darab?

– Azért, mert Szent Erzsébet története példaértékű, életének üzenete pedig örökérvényű. Ha az ember azt a szót hallja, hogy szent, mindig a csodákra gondol. Hajlamosak vagyunk a témát túlmisztifikálni. Viszont ha megnézzük a 20. század szentjeit, ők valódi szentek. Gondoljunk II. János Pál pápára, arra ahogy élt, ahogy szeretett, ahogy az emberekhez viszonyult. De beszélhetünk Pio atya vagy Kalkuttai Szent Teréz példájáról is: a körülöttük lévő emberek már életükben szentnek tartották őket. Érezni lehetett a kisugárzásukon. És ezek a jelek ugyanúgy megvannak Erzsébetben is. Az egyszerűségében volt a szentsége. Úgy, hogy emellett egy rakoncátlan magyar lány is volt, aki nem foglalkozott az etikettel, lovagolt, futkosott, időnként szemtelen volt. Az Isten azonban mindvégig ott lakott a szívében. Rendkívüli módon tudott szeretni. Ennél fontosabb üzenetre nincs is most szükségünk a 21. században.

– Szeptember közepén zárult le az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, amelynek sajtófőnöke volt, s amelyről azt mondta, bizonyos értelemben a kiindulópontja volt ennek a musicalnek is. Hogyan értékeli utólag a kongresszust?

– Nem vagyok képes úgy tekinteni a kongresszusra, mint ami lezárult. Tudja miért? Olyan ez, mint egy gyermek születése. Azért, mert a terhességnek vége szakad és megszületik a gyermek, nem jelenti, hogy valami véget ért. Aminek gyümölcse van, az folytatódik. Azt gondolom, hogy amit a kongresszus alatt a munkatársaimmal – mások mellett Erdő Péter bíboros úrral vagy Mohos Gábor püspök úrral – végeztünk, az sem érhetett véget szeptember 12-vel. Továbbra is jelen vagyunk a mindennapokban, és készülünk egy emlékkönyv kiadásával is, ami december 10-én várható. Amíg a kongresszus örökségét gondozzuk, mindvégig velünk marad.

– Mi személyesen a legfontosabb emléke a kongresszusról? Mi jut eszébe legelőször?

– A gyertyás körmenet, ugyanis végigsírtam.

– Miért?

– A családomat a kommunizmus ideje alatt számtalanszor meghurcolták, és az ismerőseim között is rengetegen vannak például nők, akiket megerőszakoltak, vagy akiknek az édesapját az Andrássy út 60.-ban verték agyon – annyi és annyi emlék a múltból, ami a nemzetünk fájdalma és tragédiája! Amikor hazaköltöztem külföldről, képtelen voltam úgy elhaladni az Andrássy úton, hogy ne sírjam el magam. Azt gondolom, hogy a gyertyás körmenet elmosta a múlt bűneit. Azon az éjszakán megszabadultunk, el tudtunk siratni valamit. A halálnál is így van: akkor tudjuk feldolgozni, ha elsirattuk a halottainkat. Én ott sirattam el a múltat, és nyitottam meg valami újat, ami a jövőbe mutat. Sajtófőnökként azt hirdettem, hogy magyarság és kereszténység ezer éve kézen fogva halad az úton. Ennek a példáját láthattuk aznap éjszaka is: Budapest fényben úszott.