Kultúra
Tüzes színek festője
Kép és kultusz: izgalmas, „visszafelé tekintő”, évfordulós életműtárlatot kapott Szinyei Merse Pál a Magyar Nemzeti Galériában
„A magyar művészet egyik legnagyobb mesterének harminc éve nem nyílt életmű-kiállítása Budapesten, pedig az utóbbi évtizedekben számos új eredmény született a Szinyei-kutatásban, így a tárlat az elmúlt időszakban előkerült művek mellett hangsúlyosan mutatja be Szinyei életművének hazai és nemzetközi kapcsolódási pontjait, valamint utóéletét is mások mellett Monet, Courbet, Sisley, Corot, Gainsborough és Böcklin, Benczúr, Ferenczy és Rippl-Rónai vagy a kortársak közül Konkoly Gyula és Tót Endre munkáit felvonultatva” – hangsúlyozta Baán László miniszteri biztos, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) főigazgatója a Kép és kultusz: Szinyei Merse Pál művészete című tárlat megnyitóján csütörtökön. A februárig látogatható tárlat szokatlan módon, „visszafelé”, a pálya kései szakaszától kezdve tárja elénk a 19. századi magyar képzőművészet egyik legnagyobb hatású mestere, úttörő alakja, Szinyei Merse Pál teljes életművét.
Amint azt a főigazgató elmondta, a kiállítást eredetileg tavalyra tervezték, – apropóját Szinyei születésének százhetvenötödik, halálának századik évfordulója adta volna – de a pandémia nem tette lehetővé a megrendezését. Az egyéves halasztás pozitív hozadéka volt viszont, hogy így több olyan alkotás is látható, amelyet 2020-ban nem tudtak volna bemutatni: például a kisméretű, Vitorlás a Starnbergi-tavon című, 1867-es vászon, amely egészen a közelmúltig második világháborús veszteségként volt számontartva. A kései festmények közül pedig az 1909-es Fehér fa egy svájci műgyűjtőnek köszönhetően száz év után először látható Budapesten.
A Hessky Orsolya, Krasznai Réka és Prágai Adrienn kurátorok által rendezett tárlat jóval izgalmasabb a hagyományos átfogó életműkiállításoknál, és sokkal többet is ad. Egyrészt remek szerkesztésének, szép ívének köszönhetően az ikonikus képek – a Majális, a Lilaruhás nő, a Léghajó vagy a Pipacsos mező – valóban a tárlat csúcspontjait jelentik, másrészt a kultusz, az emlékezet és a nemzetközi kapcsolódási pontok mentén történt újrakontextualizálás egészen más fénytörésbe helyezi nemcsak a műveket, de magát a művészt is.
„A történész visszafelé tekintő próféta” – idézte kérdésünkre Krasznai Réka kurátor Schlegel gondolatát, amely őt személyesen vezérelte a kiállítás rendezésénél, hiszen mint mondja, a visszatekintés teljesen más látószöget kínál. „Itt állunk száz, pontosabban százegy évvel a művész halála után, és mai nézőpontból vizsgálunk egy nagyon távoli történetet, amelynek kulcsmomentuma a kultusz kialakulása a pálya végén. Ha ebből indulunk ki, akkor nekünk is a pálya végénél kell kezdenünk” – magyarázta lapunknak, miért fordított kronológia mentén halad a tárlat. „Ez lehetővé tette, hogy a műveket inkább önmagukért szemléljük, és új kontextust teremtsünk nekik. Illetve így talán jobban tudatosul a látogatóban az, hogy Szinyei már a pálya elején mennyire modern volt” – emelte ki a Magyar Hírlapnak.
Az oeuvre és a festő jobb megértését segítik a megszokott, remek leírásokon és fali idézeteken túl a Szinyei életében meghatározó szerepet betöltő négy történeti vagy világkiállítást elemző szekciók, illetve azok a stílus- és tematikabeli, hazai vagy nemzetközi párhuzamok, amelyekre tulajdonképpen az egész tárlat épül. Egymás mellett látva Szinyeit és Sisley-t, Monet-t, Gainsborough-t vagy a nagybányaiakkal összehasonlítva munkáit nemcsak az válik egyértelművé, Szinyei mennyire (előre!) megérezte a korszellemet, hanem az is, hogy esetében mit érthetünk realizmus vagy impresszionizmus alatt (hiszen a szó szoros értelmében véve ő maga nem tartozik utóbbi irányzathoz, 1908-ban járt életében először Párizsban) – ugyanakkor ezek a „kiegészítő” festmények művészettörténeti áttekintést is adnak az ábrázolási módok változásairól.
A tárlat legkülönlegesebb egysége mindazonáltal az a sarok, amely a színtannal foglalkozik. A festő müncheni vázlatkönyvéből vett pigmentfeliratok, illetve a húsz legfontosabb festményéből kinyert színek alapján összeállított skálán pedig tanulmányozhatjuk összetéveszthetetlenül tüzes, élő, csodálatos színeit – amelyek alkalmazása miatt a kritika és a közönség is 'delirium coloransszal', azaz színező őrjöngéssel vádolta pályája kezdetén. „A szín, azt hiszem, a legnagyobb könnyebbség és a legjelentősebb dolog a festő kezében” – olvashatjuk a falon Szinyei vallomását. Életművét mi sem jellemezhetné jobban ennél a gondolatnál.
