Kultúra

Palackposta a múltból

Fekete fény címmel január elejéig láthatók az elfeledett, majd később újra felfedezett Margaret Watkins remek fotói – Az életmű átfogó bemutatása százhúsz képen keresztül

Az idei Fotóhónap kétségkívül legfontosabb eseménye Margaret Watkins fotóinak október közepétől látható kiállítása a Mai Manó Házban. A tárlat egy mára csaknem elfeledett kiváló fotográfus életművéből ad összefoglalót, mintegy százhúsz képét felvonultatva.

Palackposta a múltból
A kanadai Watkins utolsó felvételei egyikét 1935-ben készítette, már Skóciában
Fotó: MH/Katona László

Margaret Watkins fekete-fehér fotográ­fiái megtöltik a Mai Manó Ház két szintjét. A Fekete fény című tárlat kurátora Baki Péter mellett a madridi diChroma Fotómú­zeum vezetője, Anne Morin, aki a tárlat sajtóbejárásán elmondta, egyik célja azoknak a hajdan volt fotográfusnőknek a felkutatása, akik korukban jelentőset alkottak, mégis feledésre ítéltettek. Margaret Watkins pedig tökéletesen megfelel ezeknek a kritériumoknak, hiszen már életében elfelejtették mint fotográfust, hagyatékának gondozója a szomszédja lett, aki halála után néhány évvel egy nagy ládában találta meg képeit.

Margaret Watkins tehetős családban, 1884-ben született az Ontario állambeli Hamiltonban, nagyon jól rajzolt, zongorázott és énekelt, talán ezért sem a korra jellemző életpályát futotta be. Nem ment férjhez, nem lettek gyermekei, így sokáig a fotózásnak és kedvteléseinek élhetett, míg egyszerre nagyot nem fordult a sorsa.

A kiállításon életművének négy nagyobb korszakából láthatunk fotográfiákat – pályája a művészi fényképezéssel indult. Ez volt a festői fényképezés, avagy a művészi foto­gráfia időszaka, amikor a fotósok úgy komponálták meg a képeiket, úgy figyeltek a fényekre és az árnyékokra, mintha festményt készítenének.

Ehhez mindenekelőtt Margaret Watkins 1914-ben Bostonba költözött, ahol Alice Boughton fotóműtermében kapott szerény állást. Eljárt Clarence H. White, az ismert szecessziós fotográfus tanfolyamai­ra is, majd maga is előadott azokon. Az első teremben sorakoznak ezek a valóban kiválóan megkomponált fotográfiák, az egyiken például egy kócos hajú, nevető kislányt ültetett egy osztott ablak elé, amelynek árnyéka ott van a szőnyegen. Az ellenfényben ülő kislány fürtjeit is átjárja a fény, miközben valósággal elönti az ablak sávjában a szobát.

Aztán Margaret Watkins portréfotókat kezdett készíteni, és ahogyan korának más alkotói, ő is a belső tulajdonságokat, a személyiséget, a lelket igyekezett megmutatni. Majd 1918-ban, már New Yorkban belevágott a reklámfotózásba is. De itt is többet akart, mint a szöveghez valami képi illusztrációt előállítani. Talán ez az 1925-ig tartó időszak az, amely karrierje csúcsának mondható, meg is fizetik munkáját, miközben továbbra is tanít White magániskolájában, akitől fizetségül fényképeket kap.

Amikor White 1925-ben meghal, örökösei a képek miatt lopással vádolják meg Watkinst. A hároméves, bíróságig jutó procedúra után 1928 nyarán a skóciai Glasgow városába indult pihenni, ahol anyja testvérei, négy nagynénje várta egy hatalmas házban. Három hónapot tervezett ott tartózkodni, de csaknem négy évtized lett belőle úgy, hogy közben mindene New Yorkban maradt. (Még szerencse, hogy a bérház tulajdonosa elraktározta a holmiját, köztük a fotográfiáit is.)

A nagynénik gondozása mellett azért maradt ideje utazásokra: London és Párizs mellett eljutott Kölnbe, majd 1933-ban Moszkvába is. Ezen városokról és épületeikről készített, erős fény-árnyék hatásokat mutató képeiből is kapunk némi ízelítőt a Mai Manó kiállításán.

Watkins 1935-ben készíti el aztán utolsó fotóját, ahol egy nappali fényben úszó lépcsőházat fényképez a saját, lépcsőkre vetülő árnyékával. Tervei között szerepel, hogy fotómontázsokból textilterveket, Rorsach-teszthez hasonló szőnyegmintákat készítsen, és ezekből bevételhez jusson, de végül nem valósítja meg őket. Bár utolsó nagynénje 1939-ben meghal, így megszabadul az ápolás, gondozás kötelezettségeitől, már nem veszi újra elő a fényképezőgépet.

Maradt a hatalmas glasgow-i házban 1969-es haláláig, vagyonát jórészt alapítványokra hagyva. Végrendeletének végrehajtásával szomszédját, Joseph Mullhollandot bízta meg, aki megkapta a korábban említett ládát is a fotókkal. Az utasítás az, hogy csak Watkins halála után nyissa ki, ám Mullholland el is feledkezik róla.

Így aztán kortársához, Vivian Maierhez (1926–2009) nagyon is hasonlóan – utóbbi fotói lomtalanításon kerültek elő – csak később fedezi fel a világ tehetségét. A Fekete fény, a kiállítás címét adó kifejezés 1885. május 2-án hagyta el a haldokló Victor Hugo ajkát: ezek voltak az utolsó szavai. Ez a január 16-ig látható százhúsz felvétel Margaret Watkins utolsó üzenete. Amelyben elmondja, minek látta az értelmét, és mit szeretett ebben a világban. Palackposta a múltból a Mai Manó Ház két emeletén.

Kapcsolódó írásaink