Kultúra

Régen minden jobb volt?

Az Utolsó éjszaka a Sohóban egy önmagával is ellentmondásba keveredő film: nem rossz, de lehetne sokkal jobb is

Nagy várakozás előzte meg Edgar Wright legújabb, Utolsó éjszaka a Sohóban című filmjét. Részint azért, mert a főként vígjátékairól ismert rendező ezúttal egy komolyabb, misztikus drámával rukkolt elő, részint pedig mert a főszerepeket két ígéretes színésznőre osztotta.

Régen minden jobb volt?
A két főszereplőt alakító Anya Taylor-Joy és Thomasin McKenzie kiválóan működik együtt a vásznon
Fotó: UPI Media

Thomasin McKenzie többek közt az Oscar-díjas Jojo Rabitben nyújtott teljesítményével hívta fel magára a figyelmet, míg Anya Taylor-Joy A boszorkány című művészhorror, valamint a Vezércsel című sorozat alapján a következő évtizedek egyik meghatározó színésznője lehet.

Az Utolsó éjszaka a Sohóban központjában a Mckenzie által alakított Ellie Turner áll, aki felvételt nyer a Londoni Egyetem tervezői szakára. A lehetőség sorsszerű a fiatal, vidéki lány életében: édesanyja – aki öngyilkosságot követett el – szintén divattervező volt. Ellie nagyanyja intelmével fülében indul neki az angol fővárosnak, miszerint London néha kegyetlen tud lenni.

A lány pedig hamarosan szembesül ezzel, minthogy a pörgős, bulizós, modern metropolisz korántsem felel meg a fejében élő elegáns, divatos, Beatles-zenékre lélegző London képének. Néhány nap után otthagyja a kollégiumot, és lakást bérel egy idős asszonytól. Az első éjszakáján különös, valósághű álomba cseppen: a hatvanas évek Londonjában egy Sandie nevű fiatal lányként belibben a Soho éjszakai klubba, hogy valóra váltsa énekesnői karrierről szóló álmát. Ellie pedig az álomvilágba, az idilli hatvanas évekbe menekül, amely teljes mértékben megfelel annak a Londonnak, amelyben élni szeretne. Hamarosan azonban kiderül, hogy nagyanyja intelme a kegyetlen Londonról nem csak a modern korra vonatkozott.

Edgar Wright filmje különös és meglepő fordulatokat tartalmaz abban az értelemben, hogy a történetet három, jól elkülöníthető részre lehet felosztani, és e részek között az átjárás nem egészen kiszámítható. A történet első harmada egy hangulatos, de kissé felszínes és modoros látlelet arról, milyen ma London, és arról, mit gondol egy kívülről érkező, milyennek kellene lennie.

A várost körbejáró Ellie – fülében klasszikus és népszerű brit popszámokkal – rádöbben, hogy ez a London nem az, amilyennek ő a nagymamája elbeszélései és a dalok alapján megismerte: tele van gazemberekkel, részeges fiatalokkal, hazugsággal és képmutatással. Ez a szegmens voltaképpen egy nagy „bezzeg régen” a rendezőtől.

Illetve annak tűnik: ekkor érünk el ugyanis a második fő részhez, amelyben – szerencsére – folyamatosan feltárul a hatvanas évek álomvilágában tévelygő Ellie előtt, hogy a város mindig is kegyetlen volt. Az álombéli Sandie világa hamarosan összeomlik, a fénypompás revük mámorából hamarosan az alvilágba zuhan, ahol férfiak játékszerévé válik. Ellie-nek pedig a történet egy pontján szembe kell néznie a ténnyel, hogy meglehet: Sandie korántsem gyermekes fantáziájának a része. A film ezen a ponton pedig átfordul horrorba.

Az Utolsó éjszaka a Sohóban sajnálatos módon egy kihagyott ziccer: a rendező ugyanis megfelelő alapot teremt a film elején, hogy végigvigyen egy remek koncepciót arról, mi alapján formálódnak az emberekben a világra vonatkozó ideák, és miként omlanak össze, amikor összevetjük őket a valósággal.

Ellie rácsodálkozása a 21. századi Londonra, elmélyülése a pusztán mások emlékeiből rekonstruált hatvanas években, majd a megtapasztalása annak, hogy Sandie-vel az a kor ugyanúgy kegyetlenül bánt, mint vele, fantasztikus lett volna ennek bemutatására – és ehhez még a horror segítségül hívása is alkalmas lett volna. Csakhogy a film utolsó harmada teljességgel lemond erről a koncepcióról, és egy szimpla, következetlen befejezést nyújt, amelyben a horror mindössze öncél, a fordulat, a titkok feltárása pedig logikailag is megkérdőjelezhető.

A kiaknázatlan lehetőségek ellenére a film kapcsán számos pozitívumot fel lehet hozni, ezek közül a leglátványosabb a két főszereplő karaktere. Anya Taylor-Joy és Thomasin McKenzie kiválóan működik együtt. McKenzie remekül alakítja a szende, elcsukló hangú Ellie-t, míg Taylor-Joy valósággal lángra lobbantja a vásznat megjelenésével. A múltbéli bárokban játszódó zenés-táncos jelenetek pedig egészen magával ragadók, főként a fantasztikus operatőri munkának, a csodás díszleteknek és a koreográfiának köszönhetően, hogy a néző – hacsak néhány pillanatra is – elhiszi, hogy régen minden jobb volt.

Az Utolsó éjszaka a Sohóban egy időnként önmagával is ellentmondásba keveredő film, amely nem rossz, de lehetne sokkal jobb is. Edgar Wright megpróbált szintet ugrani, és ez mindent egybe vetve sikerült, ha nem is maradéktalanul. A forgatókönyv gyengeségeit a formai megoldások képesek ellensúlyozni, kikapcsolódásnak pedig kifejezetten alkalmas. Klasszikus vélhetően nem válik belőle, de aki megnézi, so­káig emlékezni fog rá.

Utolsó éjszaka a Sohóban (Last Night in Soho)
Angol misztikus dráma, horror, 116 perc, 2021
R.: Edgar Wright
7/10
 

Kapcsolódó írásaink

Modern kori eposz az Arrakis bolygón

ĀA Denis Villeneuve által rendezett Dűne egy valóságos audiovizuális orgia, amelyben a klasszikus narratív eszközök helyett a látvány, a zene és a hangeffektek végzik a történetmesélés jelentős részét