Kultúra
Boldog almafák
Mégse vesznek el történeteink, mégiscsak léteznek a sérelmeink, mégiscsak létezünk mi magunk is, és valóban az történik velünk, amit érzünk
Kontra Ferenc, akit költőként, műfordítóként és íróként egyaránt ismerhet az olvasó, ilyen valóságokkal töltötte meg Lepkefogó (és egyéb csapdák) című novelláskötetét, amely a Magyar Napló gondozásában jelent meg. Eszünkbe juthat novelláiról Csáth Géza, Mészöly Miklós, Móricz Zsigmond, Gion Nándor művészete, de mégis valami olyan megengedés, könnyedség és sajátos érzékenység járja át a történeteit, amelyek meg is különböztetik más írói nagyságoktól, és olyan benyomást tesznek ránk, mintha ebben a zűrzavarban és atomizálódott társadalomban pusztán azzal, hogy figyel és emlékezik, máris olyan valaki ő, aki a pártunkon áll. Mégsem vesznek el a történeteink, mégiscsak léteznek a sérelmeink, mégis csak létezünk mi magunk is, és valóban az történik velünk, amit érzünk.
A kötet nyitónovellája, a Redőny pedig szinte viccesen indul. A férj csupaszon az ablakba állítja a feleségét, hogy megnézze, mi látszik belőle kívülről, és utána fordítva, a férfi áll ki, és a nő nézi a meztelen férjét a parkból, a homokozó mellől, de sajnos nem itt van vége a novellának, amikor a felnőttek játszanak, mint az ovisok, és együtt félnek a félelemtől, hanem ott, hogy valaki, az a bizonyos valaki nem is rájuk les, hanem a gyerekeikre, és ennél már csak rosszabbra fordulhatnak a dolgok.
Az elátkozottak című novella gonosz kislánya Csáth Géza szintén gonosz gyerekszereplőit idézi. A szerkesztői-szöveggondozói (Bíró Gergely) munkát dicséri, hogy ellenpontként ezután a Lee Annácska című novella következik egy bájos és bogaras idős hölgyről, aki hasztalan próbálja elfogadtatni magát a nála sokkal unalmasabb és szívtelenebb emberekkel, de mégis, a szeretet és a jóság természete olyan, hogy azokat is eléri végül, akik nem is nagyon érdemlik meg. A faun és feketerigó még ezt az ellentmondást is feloldja, és következik a címadó novella, a Lepkefogó, amelyben a főhős, ha nem is áll bosszút, de megadja a sorsnak a lehetőséget erre. Mégsem ez okozza az olvasónak az elégtételt, hanem hogy legalább az író látta, mi történt, és elismeri a sérelmet, ahogyan változatos módokon elárulta a főhőst az apja, és a fiú végül nem örökli meg a nevelőapai birtokot sem, amelyre az életét tette, mert azt a vér szerinti rokonok öröklik.
A kötet középső ciklusában a boldog novellák szerepelnek. Ezek közül a balladai hangulatú Boldog almafák talán a legerősebb mű, amelyben az apa az egyik kidöntött almafa gyökerei között találja meg eltűnt fia tetemét. A novella meglehet, a népmesék logikáját követi, ahol egy ilyen drámai kép nem biztos, hogy valóban a fiú halálát jelenti, inkább talán azt, hogy az apa az új feleség kedvében járva elhanyagolta a tulajdon gyerekét. De az apa megfogadja, hogy legalább most igazságot szolgáltat a fiának.
A kötet utolsó ciklusában az apa halála miatt érzett gyász, fájdalom kap novellai formát, és még abból szinte kicsapó, csaknem parttalan lírai szöveget is olvashatunk.
A lepke a régiségben az emberi lelket kifejező szimbólum, a háló pedig különféle csapdákat állít a léleknek. Kontra Ferenc novelláiban gyakran jól indulnak a dolgok, míg valami szörnyűség le nem rántja a lelket.
Ha nem is éppen a legvidámabb napjainkról szólnak ezek a nagyon is épkézláb történetek, ezeket olvasva biztosak lehetünk abban, hogy mi is élünk, van lelkünk, és vannak történeteink, és minden igaz, amit érzünk.
