Modern kori eposz az Arrakis bolygón

Nem csupán azért, mert szembe kell néznie a mindenre elszánt fanatikusok feltehetően igen magas elvárásaival, hanem mert ezt a sajátosan komplex univerzumot nem könnyű filmen megjeleníteni. Nem csoda, hogy 1984-es Dűne-feldolgozásáról még az a David Lynch is inkább szemérmesen hallgat, aki egyébként elmondása szerint a valaha készült összes többi művével maradéktalanul elégedett.

Mégis: aki ismeri Denis Villeneuve-öt, kevésbé aggódhat, vajon sikerült-e a nagy volumenű projekt. Ő ugyanis napjaink azon kevés rendezőinek egyike, aki számtalanszor bizonyította, hogy lehetséges úgy a nagyközönségnek szóló, izgalmas filmeket – ha úgy tetszik, blockbustereket – készíteni, hogy eközben nem hódol be az ilyen alkotásoknál megszokott felszínes sablonoknak.

Elegendő csak az Érkezésre gondolnunk, amely a cselekmény lényegét tekintve klasszikus ufóinváziónak tűnik, ám valójában egy megrendítő dráma az emberiség jövőjéről, vagy a Fogságban című thrillerére, amely nem csupán a zsánert elsősorban jellemző „Ki a gyilkos?” kérdésre keresi a választ, hanem súlyos morális dilemmákat vet fel. Villeneuve nem elégszik meg a félmegoldásokkal, a bevált klisékkel vagy a kiszámítható dramaturgiával. Filmjeit fantasztikus atmoszféra és audiovizuális élmény jellemzi, amely soha sem megy a tartalom rovására. Ő az egyik élő példája annak, hogyan lehetséges úgy a tömegek számára élvezhető filmet gyártani, hogy az ne menjen a művészi igényesség rovására.

A mozikban már megtekinthető Dűne egy folytatásnak ágyaz meg, minthogy nem a teljes könyvet mutatja be. Elsősorban felvázolja azt az univerzumot, amelyben a történet játszódik, és megalapozza a későbbi eseményeket. A jövőben játszódó történet szerint bolygóközi királyságok sora harcol az Arrakis nevű bolygó uralmáért, a napsütéses, sivatagi planétán ugyanis egy igen értékes anyag, az úgynevezett fűszer található, amelynek bányászati joga jelentős gazdasági előnyt jelent.

A film elején azonban megtudjuk, hogy a császár ezt a bányászati jogot elveszi a Harkonnenektől, akik hosszú idő óta zsarnokoskodtak a planétán, elnyomva az ott élő helyi őslakosokat, a fremeneket, és helyette az Atreidesekre ruházza át – ezzel viszályt szítva a két királyság között.

A történet főszereplője a fiatal Paul Atreides herceg, a trónörökös, akinek szembe kell néznie sorsával, miszerint egy nap ő fogja átvenni az uralmat a népe felett. Ráadásul az Arrakis bolygóról szóló visszatérő álmai miatt édesanyjától megtudja azt is: lehetséges, hogy ő Lisan al Gaib, vagyis a Vízhozó, aki a jövendölések szerint megváltja a folyamatos elnyomásban élő fremeneket.

És mindez még így is csak felszínes ízelítő abból a számtalan összefüggésből, amely a Dűne cselekményét alakítja.

Ezen a ponton fontos azonban leszögezni, hogy e sorok szerzője nem ismeri a mű alapjául szolgáló könyvet, így ezt az összehasonlítást nem áll módjában elvégezni. Az azonban valószínűsíthető, hogy a film felnőtt az elvárásokhoz. (Maga a rendező is számtalanszor nyilatkozta, hogy igyekeztek hűek maradni Frank Herbert víziójához.) Villeneuve Dűnéje egy hamisítatlan modern kori eposz, amelyben megvan a potenciál, hogy idővel olyan kultikus mű legyen, mint A Gyűrűk Ura vagy a Star Wars.

A cselekmény helyenként pörgős, akciódús, és a lehető legügyesebb módon tömöríti a megértéshez szükséges információkat, amikor azonban a dramaturgia azt igényli, képes lelassítani, és teret adni a lélektani folyamatok ábrázolásának. Két és fél órás hossza ellenére nem válik unalmassá, nincsenek üresjáratok, folyamatosan halad előre a történet, és szerencsére Villeneuve-be szorult annyi jó ízlés, hogy ne akarja, mondjuk, erőltetett humorral megtörni a mű fegyelmezett belső rendjét. Nincsenek viccesre írt karakterek, nincs helyzetkomikum, ami az egymással háborúzó hatalmak esetében érthető is.

Igazán kiemelkedő színészi játékra senkinek sem nyílik lehetősége, a főszereplő Paul Atreidest alakító Timothée Chalamet talán az egyetlen, akinek a karaktere árnyaltabb, de emberpróbáló feladat elé őt sem állították. A színészi játéknál lényegesen fontosabb, hogy jól válogatták össze a szereplőgárdát, és sikerült minden kulcskarakterhez olyasvalakit választani, aki puszta kisugárzásával beteljesíti a funkcióját: elhiteti a nézővel, hogy ő az, akinek a film állítja – és ez elegendőnek bizonyul.

A film ugyanis egészen különleges elbeszéléstechnikai megoldással dolgozik: a klasszikus narratív eszközök helyett a látvány, a zene és a hangeffektek végzik a történetmesélés jelentős részét. Túlzás nélkül állítható, hogy a százötvenöt perc valamennyi jelenete csodálatosabbnál csodálatosabb festői képekből áll össze, varázslatos, szó szerint jól megmunkált díszletek között, és egy pillanatig sem érezhető a számítógépes effektek tömkelege. Mindezt pedig kiválóan segíti Hans Zimmer fantasztikus zenei aláfestése. Éppen ezért ezt a filmet moziban érdemes látni, hogy teljességgel befogadható legyen.

A Dűne egy valóságos audiovizuális orgia, amelyet e tekintetben olyan filmekhez lehetne hasonlítani, mint az 2001: Űrodüsszeia, a Sztalker vagy a Csillagok között. Nem megy bele a történet mögött húzódó témák – mint az elnyomatottság, a háborús logika, a hatalomféltés vagy a vallás – direkt tárgyalásába, helyette a modern filmtechnika eszközeivel sugallja őket, méghozzá hiánytalanul. Ne legyünk meglepődve, ha a 2022-es Oscar-gálán jó pár kategóriában találkozunk majd vele.