A fotós Pilinszky a Műcsarnokban

A Pilinszky 100 című programsorozat, amelynek része a most a Műcsarnokban megnyílt, Az esetlegesség rétegei című tárlat, a költő születésének századik, halálának negyvenedik évfordulója apropóján indult még május 27-én. A számos irodalmi program, pályázat, tematikus séta mellett került sor erre a 66 fotográfiából álló kiállításra is.

A képeket Pilinszky 1965-ben kezdte el készíteni, amikor már túl volt Harmadnapon címmel megjelent kötetének sikerén, ami az elhallgatás veszélyét is magában hordozta. Ezekben az esztendőkben engedélyt kapott Aczél Györgytől, a párt kőművessegédből lett „kultúrpápájától” arra is, hogy utazhasson. Így jutott el Nyugatra, ahová magával vitte fényképezőgépét. Ahogyan a tárlat kurátora, Gulyás Miklós fogalmazott a kiállítás sajtóbejárásán, az ismeretlen világban a rá jellemző gyermeki nyitottsággal szemlélődött.

Mint tudjuk, ebben az időszakban a költő Simone Weil műveit fordította, és inkább csak kritikákat, publicisztikát írt, tehát a fotózás egyfajta önmegvalósítás is lehetett számára. Később el is felejtette az egészet, nem foglalkozott tovább még a képekkel sem azon túl, hogy egyik fotográfus barátjával előhívatta azokat. A vagy nyolcvan kép hagyatékának feldolgozásakor került elő. Nagyobb részt magántulajdonban vannak, de a Tudományos Akadémia kézirattára is őriz belőlük. Most a centenárium alkalmából Gulyás Miklós, az Iparművészeti Főiskolán végzett fotós kapta a feladatot a bemutatásukra.

Gulyás kisméretű, sokszor besárgult képeket kapott, elmondása szerint azonban mindegyik kiállítható minőségű volt, csak a duplikátumokat kellett kivennie, no és persze digitálisan felnagyítani a kis papírképeket, mert a negatívok sajnos elvesztek. A tárlaton így a posztamensekre helyezett eredeti fotók és digitális nagyítások mellett egy-egy részlet loopon, képernyőn való kinagyításával is találkozunk.

A Kamaratermet három pengefallal tagolták, így a tárlatot hat nagyobb egységre lehet bontani. Kezdetnek egy 1966-os, Dubrovnik és Split között megtett hajóút magányt sugalló fotói tűnnek fel, jórészt a hajón alvó emberekkel. A második egység, a térben és kultúrában is távlatot mutató 12 fotográfia például Ostende elhagyott tengerpartján és Mostarban, a híd előtt készült. A harmadik egység leginkább az 1967-es londoni út eredménye, ahol fiatalokat fényképezett. Ehhez még Párizs és Róma ifjúságát mutató fotók is társulnak.

Londonban megnézte Antonioni Nagyítás című filmjét is, amely nagy hatással volt rá. A negyedik felület a szakralitásé, lengyel apácákat mutató, 1969-benkészült képekkel indul. Pilinszky ismerhette ezt a világot, hiszen egyik nagynénje is szerzetesnővér volt. De vannak itt templomrészletekről, szobrokról készült, tényleg kiállítható minőségű fotográfiák is. A következő 11 kép úgynevezett streetfotó, utcakép, amely éppen ezekben az időkben nőtte ki önálló műfajjá magát. Itt leginkább megint csak London utcáit járjuk a költővel 1967 augusztusában. (Londonról amúgy nem csak jó emlékei lehettek, mert azt is tudjuk, hogy egy éjszakába nyúló kocsmázása után kirabolták.)

Az utolsó szekció a magánélet képeit mutatja meg, legelőbb „Bébit”, Batiz Borbálát, Pilinszky mentálisan sérült nagynénjét ábrázolja, de a 11 képből álló sorozat többi darabján már Jutta Scherrert, a költő múzsáját, szép szerelmét láthatjuk. A fotók valamikor 1971 és 1975 között készülhettek, a két tengerparti kép mellett a helyszínük a szigligeti alkotóház volt. Ide Pilinszky „hivatalból” érkezett, és magával vitte Párizsban élő barátnőjét is. Akihez, ismét csak Aczél György engedélyével, évente három hónapra látogatóba ki is utazhatott.

Jutta pedig láthatóan jól érezte magát Szigligeten, de hát ki ne érezné magát jól ott, a Balaton talán legszebb pontján? A kiállításnak része néhány olyan fotó is, amelyeket ugyan nem a költő készített, de megihlették őt. Az egyik ilyen éppenséggel Klösz György 1883-ban készített, Simon Ármin asztalosmestert ábrázoló fotója, aki csak egy távoli, magányos alaknak tűnik a Várkioszk előtt ácsorogva. Pilinszkyt persze pont ez a magány fogta meg a képen.

A kiállítás Pilinszky halálának napjáig, november 28-ig látogatható a Műcsarnok Kamaratermében.