Kultúra

Vesszőből font frászkarika és vizeskannák pipacsokkal

Utazások a magyar Felvidéken. Garamszentgyörgy Duba Tájházában képet kaphatunk a két világháború közötti paraszti életről, de korabeli gyermekjátékokat is láthatunk

Felvidéki barangolásaink sorában következő úticélunk Garamszentgyörgy, amelynek épségben megőrzött, átalakított román kori katolikus temploma és gazdag tájháza is látogatásra érdemes.

Vesszőből font frászkarika és vizeskannák pipacsokkal
Megőrizték az Árpád-kori templomot
Fotó: Wikipedia

Ha a Garam mellett robogunk el a Felvidéken a hajdani bányavárosok felé, akkor egy órácskára érdemes megállni a bal parti Garamszentgyörgyön. Már csak azért is, mert találunk itt egy olyan román kori templomot, amelyet úgy alakítottak át az idők folyamán, hogy egy az egyben meghagyták az eredetit. Arról pedig, hogyan éltek erre a magyarok, a Duba Gizella és Duba Ernő által megálmodott és parádésan meg valósított tájházban tudhatunk meg sok mindent.

Érdemes tehát a folyóvölgyben Zselíz után (Lásd a Magyar Hírlap 2020. június 23-i, a településről szóló cikkét) Garamszentgyörgyöt is útba ejteni, ahol az 1911-es népszámlálás még színmagyar lakosságot talált több mint ezerkétszáz lélekkel. Aztán jött a Nagy Háború, amelyben harminchat szentgyörgyi ember adta életét a hazáért. Tria­non után az első bécsi döntéssel ismét keblére ölelte őket a magyar haza.

De bekövetkezett a második világégés is, mégpedig a térségben nagyon súlyos harcokkal (lásd a Magyar Hírlap Oroszka roppant hadimúzeuma című, 2020. július 11-én megjelent cikkét), amelyben huszonkilencen vesztek oda, hogy büntetésből aztán vagy háromszázat a „győztes” csehszlovákok áttegyenek valami kevés holmival a határon, kétszáznyolcvanat pedig Csehországba küldjenek kényszermunkára, az onnan elűzött németek helyére. Igaz, ők 1948-ban visszatérhettek, de akkor már ott voltak a Nyíregyházáról és Pilis­szentlélekről betelepített szlovákok is, a megüresedett szép házakban. Így aztán ne is csodálkozzunk nagyon azon, hogy 2011-ben Garamszentgyörgyön a kilencszázhúsz lakosból csak háromszáztizennyolc vallotta magát magyarnak.

A falut amúgy 1276-ban említik először a források, és az Árpádok magvaszakadtával már egészen bizonyosan az Esztergomi Érsekség birtoka volt. Lakosainak egyik része „predalistaként”, egyházi nemesként élvezett kiváltságokat, és vonulhatott fel Szalkay László bíboros-érsekkel együtt meghalni a mohácsi csatába. Szentgyörgyre a török fennhatóság Esztergom eleste után, 1543-ban érkezett meg, de ez nem azt jelenti, hogy 1558-ban és 1599-ben ne dúlták volna fel a falut az akindzsi martalócok. A török kiűzése után visszatértek az érsekséghez, és fejlődhettek békében, nyugalomban. Az 1711-ben a pestist is a faluba elhozó Rákóczi-szabadságharc után négy évvel már két malmuk zakatolt a Garamon, és híresek voltak szép ló- és marhaállományukról is.

A Trianon előtt Bars vármegye lévai járásához tartozó gazdag köz­ség első, Szent Györgynek szentelt temploma román stílusban épült. A keletelt istenháza félköríves szentéllyel, négyszög alakú hajó­val, és nyugaton álló toronnyal épült. Jelenleg a szentély és a torony ablakain látszódik leginkább a romanika, illetve a kegyúri karzat köríves elemein, de 1937 óta már csak része, mondhatni mellékhajója a jelenlegi templomnak. Mert ekkor a régi hajó déli oldalához új, stílusában nehezen meghatározható főhajót építettek sokszögű szentéllyel és külön sekrestyével. Viszont nagyon okosan a román kori részeket így épen hagyták, ma is megcsodálhatjuk az akkori mesterek szép arányérzékét itt.

Az is nagy szerencse, hogy a helybeli Duba Ernő nem adta el a nagyszülei 1860-as évekből való, vályogtéglából épített, földpadlós, mestergerendás, tehetős gazdaportáját. Hanem iskolaigazgatóként is dolgozó pedagógus feleségével, Duba Gizellával tájházat rendeztek be benne. Egy olyan gazdagon felszerelt múzeu­mot, amelyben képet kaphatunk a két világháború közötti paraszti életről, az évszakokhoz köthető munkákról, ezek szerszámairól, gépezeteiről.

A hosszan elnyúló hajlékban láthatunk még komplett kenyérsütő kiskonyhát kemencével, a konyha és a második szoba után, az utána következő kamrában pedig az 1945-ig működő református népiskola relikviáit helyezték el. Az udvaron ott sorakoznak a ló vontatta ekék, ekekapák, mindenféle régi miskulancia.

A kenderrel kapcsolatos munkálatokat már a nyári konyhában lehet tanulmányozni, de helyreállították az istállók mellett a ház mögött fából épített ólakat is. A falakon a fényképek a régi világot idézik, ahogy a ruhák és a használati tárgyak is. A kis padon ott áll a két, fehér zománcos vizeskanna, amely elengedhetetlen tartozéka volt a konyháknak akkoriban és később is mindenfelé – csak itt élénkpiros pipacsokkal is díszítették ezeket a tízliteres edényeket, amelyekben a kútról hordták be a vizet.

A tájház felvonultatja a korabeli, jobbára a szülők által készített, mára jórészt elfeledett gyermekjátékokat, a fűzfasípot, röppentyűt, parittyát, a vesszőből font frászkarikát, a fából készült brúgattyút is. A kiállítás legértékesebb, legszebb darabja talán egy régi faragott tölgy szemöldökfa, 1847-es dátummal, és korabeli nyelvezetű szöveggel, ami egy ólba volt beépítve.

Kapcsolódó írásaink