Kultúra

Rocktörténeti tanösvény a Vőlegény utcától a Tabánig

A Kádár-korszak funkcionáriusai nemcsak az ellenkultúra zenéjével, hanem a fiatalsággal sem tudtak mit kezdeni

Vajon hol állították fel Radics Béla rockgitáros szobrát? Merre lakott Cseh Tamás az általa annyiszor megénekelt városban? Megvan-e még az eddás Slamovits István gitárja, amelyen azokat a dalokat szerezte, amelyeket máig több generáció énekel együtt? Merre van Budapesten a „magyar Woodstock”? És vajon milyen ruhában, illet­ve hajviselettel lehetett belépni 1973 és 1983 között a kultikus koncerthelyszínre: az Ifjúsági Parkba. A Rock City Tour segítségével a főváros rocktörténetének emlékeit járhattuk végig Angyalföldtől egészen a Szent Gellért térig.

Rocktörténeti tanösvény a Vőlegény utcától a Tabánig
Cseh Tamás Gellért téri szobránál, közös énekléssel ért véget a rocktörténeti városnézés
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

A József Attila Színház elől indulunk rocktörténeti városnéző túrára Gencsi Attila gitáros idegenvezetővel. Az újságírókat szállító buszon elsőként Bill Halley Rock around the Clock című dala hangzik fel, de nem csak azért, mert ezzel a dallal kezdődik a beat-rock-blues világtörténete, hanem azért is, mert ez a szám indította Angyalföld szülöttét, Radics Bélát (1946–1982) arra, hogy autodidakta módon gitározni kezdjen.

Mivel a rock and roll a Rákosi-korszakban elérhetetlen volt a magyarok számára, a későbbi legendás zenész egy műkorcsolyázó világbajnokságot nézve, a tévében hallotta meg életében először az ihlető-felszabadító zenét. Utunk első állomása így tehát a Vőlegény utca sarkán, Radics Béla egykori lakhelyéhez közel a rockzenész egész alakos, gitáros szobra, amely Kovács Károly alkotása. Itt megismerhetjük Radics Béla és a Taurus együttes történetét, a tízezreket mozgató koncertekkel, a zenekar állami ellehetetlenítésével. A magyar rockzene itt született meg, Angyalföldön (és persze Kőbányán), rögtön ellenkultúraként. Nyugaton a „csörömpölős zenéből” rögtön üzletet csináltak, de a mi elvtársaink nem nagyon tudtak mit kezdjenek vele.

Az sem véletlen, hogy Angyalföldön jött létre a Rockmúzeum, amely utunk következő állomása. Itt Zselencz László (Zsöci), az Edda és a Beatrice egykori basszusgitárosa fogad minket, aki alkalmanként még most is játszik régi zenésztársaival.

A Rockmúzeumban (Takáts Tamás blues­énekes lakásához közel) megelevenedik a táncdalfesztiválok, rockfesztiválok, Hungaroton-lemezek világa. A vitrinekben láthatjuk Szörényi Levente első gitárját vagy Slamovits István hangszerét, tanulmányozhatunk fotókat Baksa Soós Jánosról, Hobóról, de Nagy Feró és Balázs Fecó portréját is láthatjuk. A kiállítótérben helyet kaptak fellépőruhák, régi hangszerek, technikai eszközök, külön fal emlékezik meg az elhunyt sztárokról, de még a híresebb roadokról is. Ez a gyűjtemény nemcsak a magyar rockzene, hanem egyúttal a magyar passzív ellenállás története is.

A Rockmúzeumból az „Ifipark” felé vezet tovább a túra, végig a Duna-parton. Láthatjuk Fenyő Miklós otthonát az újlipótvárosi Szent István park közelében, ahol az „angyalföldi pálmafák alatt” annyi minden megtörtént, amiről később az Új Hungária énekelt. (A Rockmúzem színpadán ottjártunkkor egy tribute zenekarral éppen próbált az „isteni Rudi”, vagyis a multimil­liomos dzsesszdobos című dal máig élő hőse: Hauner Rudolf.)

Budán, a Várkert Bazárban, ahol 1973-ban megnyílt az Ifjúsági Park, már nincsen meg sem a régi színpad, sem a nézőtér – igaz, Rajnák elvtárs sincsen meg, aki a hosszabb hajú fiúkat egykor kirángatta a koncertjegyre várakozók sorából. Az a hatalmas diófa sem él már, amelyen gubbasztva a nagyfa galeri tagjai gyülekeztek koncertek idején. A magyar rockdalok többsége egy elveszett, célok nélkül élő generációhoz szólt. Az Illés együttes Az utcán című száma („Bár tudnám, hova, de hova, de hova megyek?”) vagy az Edda sorai („Ha elrúgtam egy követ, amerre gurult, arra mentem tovább”) máig tanúskodnak arról, hogy a Kádár-korszak funkcionáriusai nemcsak a rockzenével, hanem a fiatalsággal sem tudtak mit kezdeni.

Az „Ifiparkból” a Tabán felé folytatódik a rocktörténeti tanösvény. Itt, a magyar Woodstock területén augusztus 20-án zenélt az LGT, Török Ádám és Mini, a Piramis együttes és még sokan mások. A Tabán fái alatt az újságírók is rázendítenek, elénekeljük együtt a Neked írom a dalt című LGT-örökzöldet, miközben megemlékezünk azokról a kiemelkedően tehetséges magyar együttesekről és előadókról, akiket a Kádár-rendszer megakadályozott abban, hogy nemzetközi pályát fussanak be.

Cseh Tamás ugyan műfaji értelemben nem a magyar rockzenéhez tartozik (bár az ellenálláshoz igen), hiszen inkább régi füstös lebujok bárénekeseire meg a régi énekmondókra hasonlít, de ha a vasfüggöny mögötti korszak, a Kádár-éra megénekléséről van szó, Bereményi Gézával közös dalai nélkül nem lenne teljes ez a zenés zarándoklat Budapesten.

A Szent Gellért téren áll Majoros István sokat kritizált alkotása, amely gitárral a kezében ábrázolja az énekest. És megint mi, a városi sétakórus következünk: a Levél Nővéremnek című album Budapest című dalát énekeljük napsütésben, utcazajban: „Itt van a város, Vagyunk lakói, / Maradunk itt. Neve is van: Budapest.” Túránk ezzel véget ér: elbúcsúzunk a rendszerváltás előtti zenéktől, a legendás énekesektől, zenészektől és történetektől. De a daloktól nem, azokat dúdoljuk hazáig.

Kapcsolódó írásaink