Leginkább a történetekre kíváncsiak az emberek

− Hogyan érintette, hogy annyi kiváló költő és író után idén ön vehette át a Tokaji Írótábor Nagydíját?

− Megtisztelő az elismerés, váratlanul ért, de talán annál jobban örültem neki.

− A Petőfi Kulturális Ügynökség munkatársai beválogatták a KMI 12 programba, amelynek célja, hogy egy éven át olyan lehetőségeket kapjanak költők-írók, amelyek révén ismertebbek lesznek, közvetlenebb kapcsolatot alakíthatnak ki az olvasóközönséggel. Mik a tapasztalatai ezzel kapcsolatban?

− Tavaly nyáron, ősszel, amikor szünetelt a járvány, sokfelé jártam, könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon, idén pedig az újbóli nyitás után még több eseményen vehettem részt a programnak köszönhetően. Ezenkívül megjelent egy antológia, és hangoskönyveket is készíttetett az ügynökség. Óriási élmény volt az írásaimat olyan kitűnő színészek tolmácsolásában hallani, mint Hegyi Barbara, Bezerédi Zoltán, Fesztbaum Béla és Reviczky Gábor, nem is beszélve a portéfilmekről, amelyeket az ősz folyamán láthat majd a közönség.

− Úgy tűnik, az a cél, hogy a tehetséges alkotókat helyzetbe hozzák. De vajon mi kellene még ahhoz, hogy új Móriczok, Babitsok, Adyk lépjenek elénk, és kortárs költők megzenésített dalát dúdolják még a pizzafutárok is?

− Marketing.

− Sosem volt az irodalomra annyi állami pénz, mint most. Mekkora ismertségre és elismertségre számíthatnak a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. mentorai és mentoráltjai?

− A mentoráltak a fontosak, azt hiszem, őket lehet látni, olvasni, lehet róluk hallani. Azt tapasztalom, hogy nagy részük jelen van a folyóiratokban, irodalmi eseményeken, díjakat kapnak, szépen alakul az írói-költői pályájuk, ez pedig remek hír az irodalom, az irodalmi élet jövőjét illetően.

− Önnek tavaly ősszel Isten, ítélet címmel egy Károly Róbert korában játszódó történelmi regénye jelent meg. Mi az oka annak, hogy reneszánszukat élik manapság a történelmi filmek és regények?

− Ez egy nehéz kérdés, hiszen nem könnyű megmagyarázni, hogy egy-egy műfajra miért fogékonyabbak az olvasók egy adott korszakban, mint másokra. Azt hiszem, napjainkban leginkább történetekre kíváncsiak az emberek, a történetek vonzzák őket és talán a múlt egzotikuma is. Olyan korban élünk, amelyben a szokatlan, a kevéssé ismert a vonzó. A történelmi kulisszák közé helyezett történetek ilyenek.

− Mit érdemes elmesélni a kor emberének?

− Mindent. Ugyanakkor biztosan számít az is, hogy miként mesélünk. A klasszikus, mindent tudó elbeszélő szerintem már nem igazán köti le az olvasót, hiszen túlságosan fölülről és kívülről láttat. Egy „alulnézetből” elmesélt történet sokkal inkább képes megérinteni az olvasókat. Általa könnyebben részévé és részesévé válhat az olvasó az adott kornak és műnek.

− Miért érzik értéktelenebbnek a mai kort az emberek, mint a régi időket?

− Azt hiszem, ez szinte mindig jellemző volt. Nemcsak a saját, személyes múlt szépül meg az egyének emlékezetében, de a közösségi múlt is a közösségében. A „régen minden jobb volt” jelensége nem új keletű. Ehhez talán hozzájárul, hogy elaggott civilizációban élünk, az értékek folyvást módosulnak, változnak, ami által a hétköznapokban való eligazodás válik mind nehezebbé, nehézkesebbé, ezért másképpen viszonyulunk ahhoz a múlthoz, amelyről úgy hisszük (és részint talán igazunk is van), hogy kevésbé volt értékválságos és átláthatatlan.

− Ön a Pannon Tükör és az Irodalmi Jelen prózarovatát vezeti. Jó tíz éve voltak, akik – mivel kevés novelláskötet jelent meg – azon aggódtak, mi lesz a magyar novellával. Ezért nem is szívesen írtak rövid prózát az írók. Milyen a mai helyzet?

− Szerintem a novellával nincs baj. Ma már mind az ifjú költők, mind a fiatal prózaírók mezőnye igen széles, főként a kispróza művelői vannak sokan. A regényírásban, amely sok koncentrációt és rengeteg munkát igényel, talán kevésbé sikeresek a fiatalok – természetesen akadnak kivételek –, ellenben sok sajátos látásmódú, kitűnő novellát olvasok ifjú pályatársaktól. Ugyanakkor nem véletlenül vált általánossá a vélemény, miszerint a prózához érni kell. De a jövő szerintem alapvetően biztató.

− És a történelmi regény?

− Ahhoz még több munka és koncentráció szükséges, mert egy nagyon munkás műfaj. Bizakodjunk abban, hogy a jövőben is lesznek majd olyan szerzők, akik érdemesnek ítélik, hogy beletegyék a munkát, és elkerülik az uniformizálódás, a kaptafahatás buktatóit, amelyek minden népszerűvé váló műfaj esetében óhatatlanul megjelennek.

− A mindennapi uniformizálódásból az egyik lehetséges kiút, ha az ember a tájjal, annak a helynek szellemével lép kapcsolatba, ahol született és ahol él. Ezért is kérdezem, hogy önnek, szegedi lévén, mit jelent az Alföld?

− Én a magam részéről az élethez elengedhetetlen dolognak tartom a kötődést. Avítt ember vagyok, aki a mobilitásnál rosszabbat elképzelni is nehezen bír. Szerintem az embernek igenis szüksége van egy kitüntetett helyre, amelyet az otthonának nevezhet, amelyet nem cserélget havonta, évente, évtizedente. Számomra ez a hely az Alföld, azon belül is Szeged. Nemcsak az otthon, de a viszonyítási és kiindulópont. Mindent ehhez képest tudok csak értelmezni. Ha ez korlátoltság, hát végletesen és véglegesen korlátolt vagyok…

− Min dolgozik mostanában?

− 2019-ben elnyertem a Magyar Művészeti Akadémia hároméves ösztöndíját, ennek ideje alatt meg kell írnom egy regényt, amely az Igazak munkacímet viseli, és egyfelől család-, másfelől történelmi regény lesz, ám egyúttal városregény is, mindazonáltal szándékom szerint a bűnügyi, a társadalmi vagy éppen a fejlődésregény eszközei, stílusjegyei is fölbukkannak benne. A könyv cselekménye három idősíkon bonyolódik: a 19., a 20. és a 21. században, jobbára azok első negyedében, a helyszín pedig Szeged és környéke, azaz a szegedi nagytáj.