Kultúra
Bátor katona, szenvedélyes költő
Balassi Bálint hús-vér emberré változott Benkő László regényében
A 16. század második felében Erdély a szultán adófizetője volt, dél felől a törökök tartották nyomás alatt a Felvidéket, és amellett, hogy a Habsburg-ház ütközőzónának használta a területet, megosztották a magyarságot a főurak is, akiknek az emberei portyáztak, fosztogattak a vidéken, tovább szítva a belső feszültséget. Benkő László a kötet előszavában így fogalmaz erről az időszakról: „Olyan volt most már a Habsburg Ferdinánd császár és király uralma alatt álló maradék Magyarország a térképen, akár egy embrió, melynek fejletlen lábai a horvát végeken a tengert tapicskolják, a feje pedig szomorúan hajlik Erdély felé, s búsan nézi Szatmárt és Nagybányát.”
Ebben a zavaros korban született Balassi Bálint (1554–1594) „törökverő nemes”, a magyar nyelvű reneszánsz szerelmi líra megteremtője, akinek rövid életét a regény bemutatja. De a könyv nemcsak róla szól, hanem a környezetében élőkről is: szüleiről, tanítóiról, szerelmeiről, ellenségeiről és bajtársairól.
Benkő László feltárja az apának, Balassa Jánosnak, Zólyom vármegye egykori főispánjának harcos életét, aki minden erejével és eszével a hazáját szolgálta. Felesége, Sulyok Anna, Dobó István sógornője eközben igyekezett összetartani a családot, erős „hátországként” szolgálva a török elleni küzdelmet.
A regény legfőbb erénye, hogy új elemekkel gazdagítja az olvasók Balassiról szóló ismereteit, hiszen a katonaköltőnek sokrétű személyiséget ad, hús-vér emberré téve egy olyan történelmi alakot, akit a legtöbben csak irodalomkönyvekből, szöveggyűjteményekből ismernek.
Benkő László feldolgozásában egy ragyogó elméjű, ugyanakkor nyughatatlan és féktelen Balassi Bálint alakja bontakozik ki az olvasó szeme előtt, aki katonaköltőként a művészek szenvedélyével és a katonák bátorságával egyaránt rendelkezett. Benkő hangsúlyozza azt is, hogy Balassi makacsul ellenállt a töröknek és a Habsburgnak egyaránt, mert tudta, hogy a magyarok nem hajthatják bele a fejüket egyik igába se. Hős volt, akinek az erényei mellett megvoltak a maga hibái is, ahogy minden embernek. Az „istentelen” jelzőt egyébként az esztergomi csata utáni veszteséglista miatt kapta, amire a jegyző azt írta: „Valentinus Balassi, Hungarus sed impius” vagyis „Balassi Bálint, istentelen magyar”.
Azért nevezhette így, mert a legtöbb művészhez hasonlóan ő is ihletet merített a szépségből, szerelemből, gyönyörből, és ezért kétes erkölcsűnek számított. Szenvedélyessége és emberi hibái belső vívódásokhoz vezettek, istenes verseiben vall ezekről a nehéz időszakokról. Ahogy Klaniczay Tibor Kossuth-díjas irodalomtörténész megfogalmazza: „A német jegyző akaratlanul is amellett tanúskodott, hogy Balassi azt jelentette, amit halála évében a kor már gonosznak, istentelennek tartott: a magyar reneszánsz erőszakban, hősiességben, vérben és magasztos eszményekben, szépségben és szerelemben tobzódó világát, egy fénnyel és árnnyal teli élet és egy szerelembe álmodott világ halhatatlan költőjét.”
A könyv nyelvezete a történelmi regényekhez illően hangulatos, a leírások, párbeszédek stílusukban középkori atmoszférát teremtenek. A cselekmény kronologikusan halad, a születéstől a halálig bemutatja a költő életét, izgalmas képet festve a középkori Magyarországról, a nemzet önvédelmi harcairól és történelmünk, irodalmunk, szerelmi líránk egyik legfontosabb alakjáról.
